Budapest, 2005. (28. évfolyam)

11. szám november - Petőcz András: A távolban Budapest

BUDAPP. S T gflflgfl] NOVEMBER 32 rúgom odébb az iires sörösdobozt vagy vizesflakont reggel, amikor végigmegyek a lakásom előtti járdán. Már nem hajolok le, hogy kidobjam a szemetet valami szeméttartóba. Már csak rosszkedvű vagyok. Óvatos is vagyok, vigyáznom kell, nehogy kutyaszarba lépjek. Lille leginkább egy kutyaklozethez hasonlít. Jönnek persze előbb-utóbb az utcaseprők, és eltakarítják az ürüléket. De addig! Addig a szagát is érezni. Franciaországban néha elkeserítően büdös van. Mondják, a franciák ilyenek. Szeretnek szemetelni. Lehet. Nem tudom. Azt is mondják, hogy imádják a kutyákat. Jó, rendben. Nem csak a szemét meg a kutyaszar az, ami kellemetlen. Kellemetlen dolog testközelből látni a térnyerés iránti vágyat. Franciaország a kultúrák találkozásának a helyszíne. Néhány héttel azelőtt, hogy ezeket a sorokat írom, a londoni merényletek egyik végrehajtójának, egy pakisztáni fiatalembernek a posztumusz videoiizenete került a nyilvánosság elé. A videoüzenetben a kamikáze terrorista magát „katonának" nevezte, és arról beszélt, hogy „háború van". Elképzelem a „katonát", ahogy a videokamera előtt nyilatkozik, aztán becsomagolja a hátizsákját, és elindul utolsó útjára. Megy „metrózni". Lille-ben nem szívesen utazom a metrón. Azon kapom magam, hogy félek. Érzem, megnéznek az emberek, talán, mert egészen rövid a hajam, szinte katonásan rövidre van nyírva, és mert a szakállam is olyan nem is szakáll, inkább valami örök borosta. Azt mondta valaki néhány hónappal ezelőtt, hogy olyan „amerikaias" a kinézetem. Ráadásul, ha franciául megszólalok, már az első szavak után tudják, hogy külföldi vagyok. Nagyon erős az akcentusom. Nos, a kettő, az „amerikaias" külső és az erős idegen akcentus nem életbiztosítás ma errefelé. A metró bizonyos szakaszain jóformán csak arabok utaznak. Vigyáznom kell, nem szabad megrökönyödött arcot vágnom, amikor felszáll valaki, akinek az egész teste és az arca is fekete lepelbe van burkolva. A szeme előtt fekete, rácsszerű anyag. O lát engem, én nem látom őt. Nyilván a hagyomány és a szokás úgy tartja, hogy a tetőtől talpig feketébe öltözött utastárs a nemét tekintve nő, muzulmán asszony, aki vallási meggyőződésből nem akarja idegen férfiaknak megmutatni „szépségét". Gyanakvó természet vagyok, ha nem látom az arcát, vagy legalább a szemét, akkor nem vagyok biztos benne, hogy egy vallásos asszony van mellettem a metrón, és félek. Attól félek, fel talál robbanni, és én is vele együtt. „Háború van", mondta a pakisztáni fiatalember, és elment ölni és meghalni. Leszállok a metróról, Lille legnagyobb egyeteméhez érkeztem. Az egyetemen csoportosan járnak a moszlim kendőbe burkolt arab lányok. Az arab fiúk szintén csoportosan járnak, mindig együtt, nyolcan-tízen. Hangosak, kellemetlenek. Az egyetem folyosóján röplapok. Tüntetésre szólítanak az amerikai katonák iraki megszállása ellen. Az egyetem WC-je sem sokkal békésebb. Benyitok a mellékhelyiségbe, az ajtón belül mindenféle feliratok. „Avancer Al-Qaida, mort aux Etats-Unis!", olvasom, vagyis: „Előre Al-Kaida, halál az Egyesült Államokra!" „Fuckyou, Bush!" „Je t'aime, Al-Qaida", vagyis: „Szeretlek, Al-Kaida". Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések. Egy békétlen világból hazatérni, haza, Budapestre, kétszeres öröm. Budapestet szépnek látom, innen, a távolból, tisztának és főleg nyugodtnak. Nagyon európai város Budapest, olyan hely, ahol bizonyos közös értékek megkérdőjelezhetetlenek. Az épületek, a műemlékek, a templomok a helyükön vannak, Liszt és Mozart és Bach természetes módon szólal meg koncertteremben és templomban egyaránt. Lille-hez képest tisztaság van és rend, és nem divat mindig, mindenütt csoportba verődni, így mutatni erőt. Ahogy Budapest az enyém, úgy az enyém Európa is. Európai vagyok, hiszek a toleranciában, a sokszínűségben. És Franciaországot látva, Franciaországban élve azt gondolom, európaiként nem engedhetem, hogy Európát elrabolják. Nyugat-Európa elvesztette identitását és dinamizmusát, Emiatt van szüksége arra, hogy Közép- és Kelet-Európában ismét felfedezze önmagát. Franciaország nem tudta feldolgozni saját gyarmatpolitikáját és annak kudarcait. Súlyos és mindennapi gond ma Voltaire hazájában, hogy az európai kultúra nem képes integrálni a nem európaiakat. Ennek a muzulmán vallás európai megerősödésén túl számos egyéb jele is van. Európa afrikanizálódik Franciaországban. A mintegy hatmillió muzulmán francia olyan politikai erő, amelyet egyre nehezebb kezelni. A hagyományosan balra szavazó arabok és fekete-afrikaiak azt a szélsőbalt erősítik, amely Európa-ellenes, politikusaik pedig egyértelműen meg is fogalmazzák, hogy az unió helyett a volt francia gyarmatokkal kell különleges gazdasági és társadalmi kapcsolatokat kiépíteni. Ennek eredményeképpen a francia baloldal május 29-én leszavazta az Európai Unió alkotmányát. Ma már nem Nyugat-Európa a példakép. A magát európainak tartó francia a szemét Prágára, Varsóra és Budapestre veti azért, hogy saját identitását ismét megtalálja, hogy Európa elrablását megakadályozza. Egy európai francia szeme előtt a távolban, célként, Budapest lebeg. •