Budapest, 2005. (28. évfolyam)
8. szám augusztus - N. Kósa Judit: Szerelem Pest és Buda között
39 A U G U S 7. T IT S fljfl^g BUDAPEST Szerelem Pest és Buda közt N. KÓSA JUDIT • Emlékeznek még az első hídiinnepre? Akkor még szívmelengető újdonság volt az autók elől lezárt Lánchíd. Az ember a birtokbavétel boldogságával gyalogolt végig oda és vissza az útpályán, és rettentően élvezte, hogy csak a többi sétálót kell kerülgetnie. Más arcát mutatta akkor a híd és az egész város is. Egy hétvégére megint barátságos lett és csendes, lakható, hogy azt ne mondjam, kedélyes. Mindenki ott volt akkor a Lánchídon. Rég szem elől vesztett ismerősök jöttek szembe vigyorogva, a szokatlan helyzet keltette öröm ott ült az arcokon. Láttam akkor Fejér Gábori is, aki viszont egyáltalán nem mosolygott. (Jelzem, ez egyébként sem gyakori szokása. Elszántan mufurc ember ő, többek között ezért szeretjük.) Hatalmas fotóstáskával a vállán gyalogolt a híd felé. Szó sem volt ott holmi sétáról, csatangolásról: látszott rajta, hogy dolgozni lohol. O ment Budának, én már visszafelé igyekeztem, Pestre - nem állítottam meg, és nem is kérdeztem később, mire volt a nagy sietség. Fogalmam sem volt akkoriban, hogy Fejér Gábor hídvadász. Pedig akkor már jó ideje, 1993 óta leste a budapesti hidakat. Télen-nyáron, ragyogó napsütésben és tomboló viharban indult neki, hogy rögzítse azt a látványt, amelyről minden fővárosi azt hiszi, hogy ismeri. A hidak, gondoljuk mi, olyan ismerőseink, mint a házmester meg a sarki újságos. Álmunkból fölébresztve felsoroljuk őket felülről lefelé és alulról fölfelé, legfeljebb annyi változott negyedik elemi óta, amikor Kati néni környezetismeret órán belénk sulykolta a sorrendet, hogy időközben délre még odanőtt a Lágymányosi. Megszoktuk azt is. Pedig a használt híd, azaz a kocsival végigaraszolt, a villamossal végigzötyögött, de még a végigbandukolt, esetleg -andalgott híd sem olyan, mint Fejér Gábor hídja. Az a híd, amelyet az ember a fényképezőgép objektívjén keresztül néz tizenkét éven át. Nézi a vízről és a levegőből, lesi a másik híd takarásából és a közeli-távolabbi partról, látja szinte mindet egyszerre, felfűzve a kanyargó folyóra, aztán meg egészen közel hajol, hogy még a szegecsek rozsdája, a kődíszek foldozása, a szerelmesek csókja, a pályán végigcsattogó villamos vezetőjének mosolya is a szemébe ötöljék. Lefényképezi aztán mind egy szálig. Elképzelni sem tudom, hány felvétel közül válogatta ki Fejér Gábor azokat, amelyek végül rákerültek a Budapest - hídfőváros című, a Népszabadság Könyvek sorozatban nemrég megjelent kötet lapjaira. Azt is csak sejtem, hányszor indult hidat nézni, hányszor gyalogolt végig mindegyiken, hányszor mászott be alájuk és kapaszkodott fül rájuk, míg végül meglett ez a néhány száz pillanat. A hajnal és az éjszaka, a csúcsforgalom és a hídünnep, a biciklisták és a koldusok, a Szabadság híd turulja mellé odatelepedett galamb és a Lánchíd szigetelőszalaggal leragasztott szegecsei. Egy híd, egy történet - így haladunk előre a könyvben, ezúttal nem északról délre avagy délről északra, hanem időrendben, a megépítés kronológiájában. Fejér Gábor képei mellé Háy János írt novellákat; kicsit abszurdakat, kicsit megríkatóakat, nagyon szerethetőeket és simogatóan pestieket. Régről, egyenesen a középkorból indul a történet, aztán gyorsan a jelenbe ér, és a végén egy picit visszafordul, persze csak hogy ne maradjon elvarratlan szál. Mi vagyunk benne Háy meséiben; mi, fiatal szerelmesek és magányos öregasszonyok, hídra mászó öngyilkosjelöltek és szétesőfélben lévő családok, mi, biciklisták és autósok, fogorvosok és szociálismunkás-hallgatók. Legfőként mi, szerelmesek. Annak rendje és módja szerint az elhagyott, lecserélt, elárult, elhidegült, megözvegyült, a boldogtalan szerelmesek. De van egy jó hírem. A vége happy end. •