Budapest, 2005. (28. évfolyam)
1. szám január - Zappe László: Anna titkai
31 J A N U A K MflS /1 BUDAPEST vennénk elő éppen ezt a művet? Ám természetesen mindezt kortárs tánc kíséri. - A fénynek, a látványnak nagy a szerepe, Nasser Hammadival tervezték. - Együtt szoktunk dolgozni. A kosztümöt és díszletet, mint öt éve mindig, a Szegedi Opera tervezője, Molnár Zsuzsa készítette. És van még egy elem, amely nagyon elüt az eredeti változattól: Boros Zoltán színész barátom is játszik az előadásban, ő Drosselmeier keresztapa. Azaz a próza keveredik a tánccal, zenével, fényjátékkal. így törekszünk komplex élményt nyújtani. A verbális közlés más dimenzióba viszi az előadást. Úgy vélem, a gyerekeknek ez fontos, a szeretet kapcsán így sok mindent meg tudunk fogalmazni a számukra, például arról, hogy hogyan valósulnak vagy nem valósulnak meg az álmaink. Természetesen a modern technika vívmányait is felhasználjuk, vizualitásban sokoldalúbb és maibb a produkció, mint az eddig megszokott Diótörők. De a művet nem hamisítjuk meg; csak talán valamit adunk hozzá. Fontosnak tartom azt is, hogy megszólítsuk a gyerekközönséget, mert kevesen jutnak el az Operába, kevesen látnak táncot, és így sokaknak idegen világ marad. Pedig amit gyerekként megismer, megszeret az ember, ahhoz hű marad később is. Ahhoz köze lesz felnőttként. És ha megkérdez tíz felnőttet, hogy látott-e valaha balettet, táncot, kilenc azt mondja: a Diótörőt, a Hamupipőkét. Ezért a Budapest Táncszínház évek óta repertoárján tart mesejátékokat, a Holle anyót például már három éve élvezi a közönség. Nyugat-Európában is ez a tendencia: igyekeznek a műfajt közel hozni már a gyerekekhez is. - Es ezért fontos, hogy nemcsak december volt, és nemcsak Táncszínház, hanem utaznak a produkcióval, sok a meghívásuk, sok helyen látható a produkció. - Igen, elsősorban januárban, februárban, sokfelé elvisszük az előadást. Fontos ez azért is, mert a mai világban a gazdaság, a politika sokszor elfordítja az embereket a kultúrától. Igyekszünk visszafordítani őket hozzá. • Két dolgot biztosan nem hittem volna eddig. Az egyik az, hogy el kell gondolkodnom, vajon mennyire időszerű még az Anna Karenina. Ehhez is szükség volt arra, hogy a Budapesti Kamaraszínház Tivoli szekciójában megnézzem Kiss Csaba átiratát és rendezését. Nem arról van szó, hogy a lélektani realizmus mint művészi módszer, eszköz, ábrázolási mód elavult, ettől még az örök értékek megmaradnak. Hanem arról, hogy a történet mit mond nekünk néhány alapvető igazságán kívül, azon túl, hogy Tolsztoj remekül ismerte az emberi lelket. Csakhogy Tolsztoj mégiscsak meghatározott társadalmi viszonyok közötti működésükben ábrázolja ezeket az emberi lelkeket. Anna Karenina tragédiáját pedig nem csak örök bajok, hanem konkrét társadalmi problémák okozzák. Karenin ridegségétől Vronszkij elbizonytalanodásáig mindenben benne van a konkrét 19. századi orosz világ. Anna tragédiájának persze oka az is, hogy eltiltják tőle a gyermekét, de még ez is a korabeli társadalom előítélet-rendszeréből folyik. Hogy Annát kiveti magából az a közeg, amelyben addig élt, csak összegzése mindannak, amivel lázadása, a házasság kötelékének nyílt felmondása, szerelmének következetes vállalása járt. A mai világban Anna vétke a legköznapibb magatartásnak számít. Egy ilyen partnercsere sok bajjal, megrázkódtatással járhat ma is, de a legkevésbé olyanokkal, amilyeneket Tolsztoj leír. Kiss Csaba átirata pedig nem választja szét a ma is érvényes érzelmi megrázkódtatásokat az érvényüket vesztett társadalmi megrázkódtatásoktól. A hangsúlyok ugyan szükségképpen áthelyeződnek, de annyira nem, hogy égetően mainak, nekünk szólónak érezhessiik a történetet. A „jelenések" műfaji meghatározásként nem jelent többet, mint hogy a jelenetek ügyesen áttűnnek, átfolynak egymásba, időnként szürreális együttléteket hozva a színpadra. A másik, amit soha sem hittem volna, hogy Haás Vander Péteix Vronszkij szerepében fogom látni. Valójában most sem láttam. Nem láttam a sármőrt, a jelentékeny linket, a vonzó férfit, Karenin tökéletes ellentétét, aki képes lehet Annát megtéveszteni, aki az addig nélkülözött nagy szenvedély ígéretét kínálhatja számára. Vronszkij másik arca illik a színész habitusához, alkatához. A becsületes ostoba, a jelentéktelen, puha, sőt gyáva jellem ábrázolása már rendben van. Anna méltó partnere ezúttal Karenin. Kulka János alakítása bravúros. A férfi elvi korlátoltságát döbbenetes erővel és eréllyel párosítja. Kareninja riasztó, rideg, de nagy jellem. Lefojtott, megfegyelmezett szenvedélye és szenvedése csak növeli érzéseinek hitelét, intenzitását. Minél inkább olyannak látszik kifelé, amilyennek Anna mondja, annál nyilvánvalóbb, hogy lelke mélyén éppen az ellenkezője az igaz. Kulka hatalmas belső drámát játszik el. Mindez azonban nem érinti meg Györgyi Anna Annáját. Ha az ő játéka felől nézzük, jóformán teljesen mindegy, milyen ember akár Vronszkij, akár a férje. Ez az Anna fokozatosan bezárul. Mind lebegőbbé, mind oldottabbá, mind rejtélyesebbé lesz a karakter. S ennek a bezárkózásnak, elzárkózásnak, szétolvadásnak a titkát gondosan őrzi a színésznő. A végső jelenetben szeszélynél több, a történtek elkerülhetetlen következményénél jóval kevesebb, amikor életét egy napra teszi föl, amikor nem bírja elviselni, hogy egyetlen nappal is halasszák az utazást, a menekülést. Ez az Anna Karenina mindvégig menekül. Nem tudni igazán, mi elől. Tímár Eva egy széles mosolyból megformázza Vronszkaja könnyelmű és képmutató jellemét, Sztyiva és Dolly Kareninék tragédiájának köznapi, megalkuvásos változatát hozzák színre, Kerekes József rokonszenves buffónak mutatja a férfit, Racsa Ildikó szikár öncsalónak az asszonyt. Zeke Edit feketére festett vasakból rideg díszletet szerkesztett össze, a szereplőket közben a régi kort idéző eleganciával öltöztette föl. • Anna titka ZAPPE LÁSZLÓ
