Budapest, 2005. (28. évfolyam)

7. szám július - Polgár Ernő: Kávéházi emlék

BUDAPP S T flfljfl I Ii I, I u s 30 Kávéházi emlék POLGÁR ERNŐ • A Japán! A Centrál! A New York! Az Abbázia! És a kávéházi asztaltársaságok! A társadalmi élet központjai. A csendes zugok, az ihletett pillanatok, s a kávéházi sarkokban elmélyülésre fordított, írásokat termő órák! Es Karinthy! Es Adv! Es Kosztolányi! És Csáth Géza! És? Szeretek üldögélni, szemlélődni és jegyzetelni az újra megnyílt újlipótvárosi Dunapark kávéházban, amelynek ablakai a Szent István parki fákra és a sétányokra néznek. És idegesített az az ember. Az utóbbi hetekben mindennap ugyanabban az órában érkezett a Szent István parkba, hátratett kézzel, mindig ugyanott sétált, soha senkihez nem szólt egy mukkot sem, lehorgasztott fejjel, gondterhelten rótta köreit a virágágyások között, és minden délután pontosan öt órakor távozott. Dr. Morlay görbe botjára támaszkodva nézte a hozzá hasonlóan teljesen ősz férfit, aki egyszer csak megállt, és odament hozzá. - Ebben az életben utoljára látjuk egymást, bíró úr! — mondta remegő hangon. Morlay megdöbbent, föltette a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse a furcsa szerzetet, de a szomorú tekintet, amely most olyan szúrósan tapadt rá, nem mondott neki semmit. - Ismerjük egymást? - kérdezte Morlay. Amíg élt a felesége, az ilyen helyzetekben sokszor kisegítette. A nőknek általában jobb az arcmemóriájuk, vélte a bíró. - Igen. - Honnan? - A bíró úr mindent tud rólam... Én pedig a bíró úrról... - Valóban? - Tényleg nem emlékszik rám? - Tényleg. - Halálra ítélt engem! - Az idegen mélyen a bíró szemébe nézett. - Nem emlékszem... - Morlay ijedten nézett körül a parkban. Senki nem volt a közelükben, tőlük ötven méterre, a Wallenberg-emlékműnél ácsorogtak néhányan. Most mit tegyen? Kiáltson? Fusson el? - Mit akar tőlem? Miért ítéltem el? - Gyilkosságért!... De még hallani fog rólam! - sziszegte az ember, aztán sarkon fordult és elment. Morlay sietett haza, egyre jobban szaporázta lépteit. Lihegve, kimerülten nyitotta ki lakása ajtaját, hátranézett, de az az ember nem követte őt. Bezárta az ajtót, és a könyvtárszobába ment. íróasztalához ült, s nézte unokája, Máté bekeretezett fényképét, majd keresgélni kezdett a régi periratok között. Ki lehet ez az ember? Hogy hívják? Miért ítélte halálra? Kell-e szólni a rendőrségnek? Szorongása oldására Xanaxot vett be. - Ha enyhítő körülményt találtam, halálos ítéletet soha nem hoztam! - mondta, mintha a lelkiismeretéhez szólt volna. Hogy senki ne zavarja, a telefont üzenetrögzítőre állította. Cz. J. földműves ellen szándékos emberölés büntette miatt indult eljárás, olvasta. E. P. ellen emberölés bűntette miatt, de epilepszia miatt itt sem hozhattam halálos ítéletet! Megcsörrent a telefon. Nem vette fel. Egy huszonnyolc éves orvosnak nagy feltűnést keltett bűntettéhez érkezett. Az orvos betege ütőerét vágta át, és elvéreztette. B. A. mérnök ellen gyilkosság miatt indult eljárás. - Ez sem az! - mérgelődött. Az orgonaépítő mester ellen szándékos emberölés miatt folyt peres eljárás. A vádlott, akinek nevét az indigóval sokszorosított példányon kibetűznie sem sikerült, maga jelentkezett a rendőrségen. Az utolsó reggel történetét a következőképpen mondta el: amikor utoljára kérdezte meg a feleségétől, vett-e az ő első házasságából született gyermekeinek is karácsonyi ajándékot, az asszony nemmel felelt. Ezen vitatkozni kezdtek, a vádlott maga indult el vásárolni, de a felesége azt követelte, hogy szakítsa meg minden kapcsolatát előző feleségével és gyermekeivel is. „Akármit is cipelsz haza, kivágom innen!", kiabálta az asszony. A vádlott mérges lett, torkon ragadta az asszonyt, hogy elhallgattassa, és addig szorongatta a nyakát, amíg megfojtotta. Amikor észrevette, hogy felesége meghalt, rádöbbent cselekményére, erős lelkiismeretfurdalást érzett, és elrohant a rendőrségre saját magát feljelenteni. - Ezt enyhítő körülménynek tartottam! - jegyezte meg. Ujra megcsörrent a telefon. - De tudsz csörögni! - mérgelődött. E. J. harmincnégy éves tisztviselőt ellen emberölés bűntettében találták vétkesnek. - Ez az ember lenne az? - kérdezte. - Nem, mégsem! Örvendezett, amikor továbblapozott. A Egészségügyi Tudományos Tanács felülvéleményezte az ügyet, és kóros ittasságot állapított meg. Ismét megszólalt a telefon. Lázasan folytatta tovább a keresést. Egy harmincöt éves férfi anyagyilkosság vádjával került a bíróság elé. Ujra a telefon. - Hogy némulnál el! - fortyant föl. - Elítéltem volna ezt az anyagyilkost? Zúgott a feje. Nem tudott visszaemlékezni. Cigarettára gyújtott, és elindította az üzenetrögzítőt: „Apa! Én vagyok... Miért nem veszed fel a telefont? „Apa! Megint én vagyok!... Akármi legyen a dolgod, holnap ebéd nálunk, el ne felejtsd! Máté mellett a helyed." „Bíró úr! Tudom, hogy otthon van! IIa nem veszi fel a kagylót, más megoldást találok!"