Budapest, 2005. (28. évfolyam)

7. szám július - Szalai Anna: Panelek: távfutás helyett tipegés

BUDAPP S T GFLFLGFF 1 Ú I II I S 10 lés mennyiségi növekedése lassan kiszorította az időigényesebb nyugati koncepciót, és a szovjetek által kidolgozott keleti módszer vált egyeduralkodóvá. A paneles lakóépületek típustervek alapján készültek. Az épületeket előre legyártott blokkokból állították össze, amelyek általában két lépcsőházas (kétszekciós) - 2, 4 vagy 6 fogatú dilatált egységekből álltak. A panelek hossza a 44 métert is elérhette. A blokkokból 4-15 emeletes pont-, sáv-, illetve láncházakat emeltek. A gyártás 1992-es leállításáig az ország tíz házgyárában és négy panelüzemében összesen 85 féle épülettípust alakítottak ki. A hazai lakótelep-építés öt nagy korszakra bontható. Az első még az ötvenes évekre esik, amikor alig negyvenezer tégla-vasbeton keverék lakás épült. A negyven négyzetméteres otthonok zömét három-négy szintes épületekben alakították ki, amelyek belső udvarokat, illetve kisebb tereket fogtak közre. A városméretű lakótelepek a hatvanas években megindult házgyári termelés eredményeként jöttek létre, többnyire a belső városmag és a külső városrészek közötti határterületeken. A tervezőket egyre kevésbé befolyásolta a környezet, ennél jóval fontosabb volt a gazdaságos kivitelezés, így például az elemek beemeléséhez szükséges daruk szabad mozgásának biztosítása. A hatvanas években épült mintegy 110 ezer panellakás elrendezése is változott: többségüket három lépcsőházas kocka-, illetve sávházban alakították ki. A lakótelep-építés fénykora azonban kétségtelenül a hetvenes évekre tehető. A lakásínség közérzetrontó hatását felismerve a politikusok a korábbinál is jobban erőltették a mennyiségi lakásépítést. A szovjet mintájú nagypaneles technológia általánossá tételével sikerült is fokozni a termelést. Az évtized végére összesen 336 ezer lakást építettek fel, a teljes panelállomány csaknem felét. A nagyipari módszerek bevetését nem gátolta sem a szakértelem, sem a józan ész. A lakások zömét tízemeletes, többnyire öt - esetenként akár tíz lépcsőházas - sávházakba zsúfolták össze. Az Árpád híd budai hídfőjénél álló faluházban egy közepes méretű község népét zsúfolták össze egyetlen épületbe. Az erőszakos városfejlesztés kíméletlenül szétzúzta a korábbi utcaszerkezetet, átalakította a városképet, mit sem törődve a városrészek arculatával. A hatalmas méretek egyre inkább a városszélek felé lökték a lakótelep-építőket, ennek következtében számtalan alvóváros jött létre Budapesten - Káposztásmegyer, Békásmegyer -, illetve a vidéki nagyvárosokban. A nappalra kiürülő épülettenger szociális problémák egész tömegét ontotta lakóira. A nyolcvanas évek frissítő szelekkel hűtötték le a féktelen lakótelepteremtőket. A vállalati, szövetkezeti finanszírozásban felépült épületegyüttesek már élhetőbb lakótereket, jobb minőséget biztosítottak lakóiknak. A csökkenő szintszám mellett ismét polgárjogot nyert a sátortető, illetve a manzárd. Az évtizedek múlása nemcsak a lakótelep-építés technológiáját változtatta meg, hanem társadalmi megítélésüket is. A kezdetekben még álomotthonnak számító összkomfortos panellakások napjainkra sokat veszítettek értékükből. A rendszerváltást követő évtizedben átlagosan harminc százalékkal csökkent az áruk, bár korántsem mindenütt egyforma mértékben. Az emberléptékű ötvenes évekbeliek és a korszerűbb nyolcvanasok presztízse korántsem tépázódott meg annyira, mint a hatvanas-hetvenes években épült tömeglakásoké. Az ingatlanpiaci árak hűen tükrözik a társadalmi ítéletet. A lakótelepeken élők ötöde, a fővárosban minden harmadik ember szívesen elköltözne, harmaduk akár azonnal fogná a cókmókját, ha alkalma nyílna rá. Ám a vágyaikat jobbára a rendszerváltással „helyzetbe került" rétegek tudták megvalósítani. A legrosszabb állapotú lakótelepekről így többnyire éppen azok a tehetősebb lakók tudtak elköltözni, akiknek a napi megélhetési, lakhatási kiadásokon túl telt volna az esedékessé váló felújítási munkákra. A magasabb keresetűek elvándorlása, illetve a helyükre költöző alacsonyabb jövedelmű családok tömeges megjelenése öngerjesztő folyamatként tovább csökkentette a panellakások erkölcsi és anyagi értékét. A lakótelepek lakosságcseréje az ezredfordulóra drámai méreteket öltött. Az újonnan érkezettek aránya még a legalacsonyabb lakásmobilitási értéket mutató Havanna lakótelepen is meghaladja a harminc százalékot. Az elvándorlás persze korántsem egyforma mértékben sújtotta a lakótelepeket. A paneltársadalom két táborra szakadt. Az eleve alacsonyabb státusú peremkerületi telepek még inkább elértéktelenedettek, majd kriminalizálódtak, míg a magasabb