Budapest, 2005. (28. évfolyam)

6. szám június - Kiss Imre: Útmutató a helyekhez, ahová vágyunk... avagy a Kávézók Kalauza

39 J Ú N I U S 2

005/6 BUDA P E S T Útmutató a helyekhez, ahová vágyunk... avagy a Kávézók Kalauza KISS IMRE • Már a cím is találó, ami persze egyben a magyar nyelv zsenialitása, tudniillik, hogy a kávézó szó egyszerre jelöli a helyet és a személyt. Mert egyik sincs a másik nélkül. Egyik avatja a másikat, azzá ami/aki, s a szimbiózis maga az áhított és áhítatos rítus. Persze koffeint sokféle formában és módon lehet magunkhoz venni, de a kölcsönös felszentelés és felszenteltetés teremti meg azt a közeget, ami nélkül sokan nem tudnak - nem tudunk - élni. A „fekete leves" egyszerűbb és rafináltabb változatainak fogyasztása alkalmat szolgáltat az együttlét örömének szürcsölésére - felfokozott állapotba hozva minket nyitottabban hörpöljük a másik szavait és lényét. Vagy egyszerűen csak várjuk, hogy történjen velünk valami, megéljük társas magányunkat. Belakjuk a kávéházat reményeinkkel és kínjainkkal, amit Heltai - önmagát a kávéház „tanítványának" vallva - így fogalmazott meg: „Vártam a dicsőséget, a pénzt, a nőt, a jó szerencsét, a boldogító sorsfordulást, nemegyszer a halált is." És ez ma sincs másként. Mindennapi feketénket add meg nekünk ma - gondolják (vagy nem gondolják, csak élik meg) sokan, meglátogatva a sorra megnyíló budapesti kávézók egyikét. Legtöbben a törzshelyüket. Azoknak nincs is szükségük bedekkerre. Tudják, melyik helyen mire számíthatnak, és kikkel találkozhatnak nap nap után. Nem is nekik ajánlom Franki Altona és 'Zeke Gyula néhány hete megjelent könyvét. Nem is a Budapest lelkes és rendszeres olvasóinak, hiszen ők már találkozhattak a szerzőpáros képes beszámolóival kávéházi kultúránk örömteli reneszánszáról, mivel a városlakók lapja hosszú hónapok óta teszi közzé - Aliona mesteri fotóival - Gyula lelkesen fanyar, bölcsen tárgyilagos írásait. Ajánlom viszont Franki Aliona -Zeke Gyula Kávézók kalauza mindenekelőtt azoknak, akik még nem találták meg az egyéniségüknek megfelelő törzshelyet, és mindazoknak, akik szeretnének egy kicsit turistáskodni szeretett városunkban. Laudare necesse est — kötelező dicsérnünk ezt a kis kötetet, mely mind képi, mind szöveges tartalmával hiánypótló. Útmutató hasznosságával és vallomássá emelkedett elmélkedéseivel sem több, sem kevesebb, mint amire szükségünk volt. Egyformán nagy értéke ennek a kalauznak a képek hangulatot varázsló ereje és az esszék múltat és jelent arányosan keverő elegye. A hely szelleme mindenütt ott lebeg - és Zeke Gyula barátunk találkozik vele. Ezen állításunk igazolására, és a könyv kivételes erényének - líraiságának - bizonyítására, hadd idézzek néhány sort a Centrál Kávéház leírásából: „Ma - a világ és a város csüggesztő süllyedésének tompa nyomásával a zsigereinkben — kevesebbel is megelégszünk. Ha magam napos délután ülök a Károlyi utcai vagy a Cukor utcai szárny egyegy asztalánál, és kifelé nézek, téveteg pillanatokra képes vagyok hinni, hogy a hidak és a hegyek fuvallata, a víz irama és a pesti síkság tágassága még megszabadíthatja egyszer itt a lelkeket. Rémület tör rám ilyenkor, és újabb kávét rendelek." De vannak más erényei is ennek a könyvnek. Prózaiak. Például hogy zsebben elfér, mint egy összehajtogatott újság, amire már nincs is szükségünk, hiszen ettől az útitárstól megtudhatjuk, hogy hol, milyen lapokat olvashatunk. Süllyesszük hát zsebünkbe a kis kötetet, és induljunk el a városba - felfedezni jelenünket és benne egy kicsit önmagunkat is. Biztosan nem fogunk eljutni a függelékben szereplő több száz kávés helyre, melyek közül a kötet is csak ötvenet tud bemutatni a hely szűke miatt, de ha szisztematikusan végigjárjuk legalább azt az ötvenet, képet kapunk a harmadik évezred hajnalának „kávés" vetületén keresztül valóságunk számos aspektusáról. Biztos vagyok benne, hogy ez a könyv már most dokumentum értékű, és ne lepődjünk majd meg, ha úgy fogják idézni a kávézás történetével foglalkozó tanulmányok, mint ahogy történik ez manapság Bodor Ferenc 1992-es, Pesti presszók című nagyérdemű munkájával. A nagy öreg, Bevilaqua Borsody Béla (alias B.B.B.) is minden bizonnyal elégedetten bólogatna és hümmögne, s csak a terjedelemmel kapcsolatban lenne némi hiányérzete. Talán elkerekedne a szeme a Libella neonreklámját az éjszakában felvillantó kép láttán, de a szó etimológiáját és rokoni ága-bogát fejtegető sorokat elolvasva megveregetné Zeke Gyula vállát. És van még egy fontos értéke ennek a könyvnek - nem kell többé elsiratnunk a kávéházakat, ahogyan ezt F.rki Edit tette a kilencvenes évek első felében. Ez a könyv ékes bizonyítéka annak, hogy ismét van kávéházi kultúránk. Bátran elmondhatjuk tehát Zsolt Béla 1937-es szavait idézve: „Húzd ki magad, polgártárs, nem kell szégyenkezned a feketénél." Jó olvasást, élvezetes kávézást! •