Budapest, 2005. (28. évfolyam)

6. szám június - Jolsvai András: Visszajáró XV.

33 J Ú N I U S 2QQ5

/6 BUDAPEST a koncert közepére tartogatta a nagy hatású opust. Még projektort is bevetettek, az énekes pedig mindent beleadott, újra bizonyítva, hogy mit sem veszített régi fényéből. A szám kétségkívül hozzánőtt, bemutatásától kezdve töretlen Cocker népszerűsége. Ray Charles Unchain My Heart című szerzeményének előadásával elkápráztatta rajongóit, akárcsak a nyolcvanas években. Meggyőződhettünk róla, a hangulatfokozáshoz nagyon ért a rekedtes hangú sztár. Néhány lüktető rockopust követően csillagos égboltként ragyogott a színpad, amikor belecsapott a csapat a U2 One című örökzöldjébe. A publikum nagy lelkesedéssel fogadta a kilencvenes évek meghatározó slágereinek Cocker-féle interpretációját, bár, valljuk be, Aretha Franklin és Ray Charles jobban áll neki. Ugyanakkor Cocker megkérdőjelezhetetlenül egyéni előadója a feldolgozásoknak, ezt bizonyította a bulin Chuck Jackson 1 Keep Forgetting című dalával is. Nem tört bele a bicskája az R. E. M. Everybody Hurts című szerzeményébe sem, sőt az övé még jobb volt, mint az eredeti. Az új lemez blokkját a jól ismert, belénk rögzült dalok ritmusai követték. Amikor a Summer In a City is felcsendült, már végképp nem volt hiányérzetünk. A buli vége felé sóvárogtunk egy kicsit Billy Preston és Bruce Fisher You Are So Beautiful című dala után. Cocker tudhatta ezt, azzal zárta a ráadást fél tizenegykor. • Visszajáró XV. JOLSVAI ANDRÁS • Önök szoktak városost álmodni? Én szoktam, igaz, elég ritkán, és olyankor is főleg újpesteset, pontosabban istvántelkeset: úgy látszik, álmomban is ott szeretek bóklászni igazán, a szülőházam környékén. A minap azonban egy különös helyszín tűnt álmomban föl: egy pillanatra csak, de felismerhetően. Egy közlekedési park. Szégyen vagy sem, gyerekkoromban kimondottan szerettem ezt a műfajt, lelkesen jártam a Thálmann utcai parkba biciklizni, ahol vasárnaponként igazi próbarendőrök segítették játékemelvényekről a modellált közlekedést. Volt körforgalom is (ez annyira ritka volt a városszélen, hogy én például ott láttam először), elsőbbségadási meg stoptábla, meg egy igazi villanyrendőr. Nagyon rendben volt az egész, egy kicsit olyan volt, mint a nagybetűs élet, egy kicsit olyan, mint a Vidám Park: a mozihíradó is gyakran adott apró tudósításokat onnan „vidám gyereksereg vette birtokba a park új útjait" stílusban. A Thálmann utcai parknak már az írmagja sincs meg (meg a neve sem, mára ismét korábbi nevét viseli: Fiastyúk utca), de - úgy emlékszem legalábbis - áll még a kistestvére a Városligetben: amikor a gyerekeim megfelelő korba értek, voltunk ott egyszer-kétszer. (Igaz, az sem tegnap volt.) Ez a villanásnyi álom olyan erős hatással volt rám, hogy elhatároztam, elmegyek a Ligetbe, s megnézem, hogyan állanak a dolgok valójában. Tartsanak hát velem, legyen úti célunk a Városliget! De azért - álom ide, álom oda - tartsunk mértéket. Tartózkodjunk például a Kós Károly sétánytól jobb kézre eső dolgoktól. (Értelemszerűen: ha a Hősök tere felől érkezünk, akkor.) Ott ugyanis olyan dolgok történnek, melyeknek, meggyőződésem szerint, nem kellene történniük. Egyszerű, leplezetlen szabad rablás az, néhány indokolatlanul magas presztízsű étterem és számos úgynevezett pavilon vagy bódé által elkövetve. Csontig lerágott, szétszedett és meggyalázott vidék az, nem segít rajta sem az, hogy ékes angol nyelvű tájékoztató táblákat tesznek ki ott, sem az, ha kifestik a gyógystrandfiirdőt valamelyest. Iszkoljunk is át a túloldalra, szomorú sóhajjal emlékezve gyerekkorunk törökmézeire és papírforgóira. Azért a túloldal sem kezdődik könnyedén. Az egyetlen engedélyezett parkolóban, a Városligeti körút torkolatában mindig nagy a zsúfoltság - a hajléktalan forgalomirányítóktól nemcsak parkolási tippeket kapunk, de friss (múlt havi) újságot is, persze fedél nélkül, és persze nem ingyen. De ha már kivergődtük magunkat az autóból, a műtó és a mű-vajdahunyadi vároldal (előbbiben teljesen valódi hattyúk etetődnek) látványa megnyugtatóan hat az utazóra. Néhány napágy, egy stég, J ezeken tetszőlegesen elhelyezkedő szerelmes párok adják az első fejezet tartalmát, s keltik azt a benyomást, hogy a lizsé eme csendesebb oldala ma is alkalmas az emberi életre. Beljebb hatolván a fent mondott körúton a barátságos kép, mint a nemzetközi helyzet a Tanúban, mindegyre fokozódik. Ilyenkor, délelőtti órán, még csendes a sörsátor - egy évtizede felkapott helye volt a városnak, azóta viszont alaposan lekapták -, és csak a dolgokban jártas sétáló fedezi fel az egykori Körszinház emlékkövét (ó, Kalevala, ó, Ramajana, és főleg ó, Karagöz - istenem, de sokat művelődtünk egy olyan kis helyen!). Onnan már csak az árnyas fák meg zöld ligetek sora jön, közöttük megbújva balról egy kiskocsma, elszánt szabadtéri törzsközönséggel, jobbra meg a palánkok övezte focipályák - bármikor járunk erre, egy-két társaság mindig vérre menő csatákat vív itt. Aztán már csak a Pecsát kell magunk mögött hagyni, meg átkelni a Zichy Mihály úton (jó lesz körülnézni, mert minden tiltás ellenére egy-két autó folyton átsompolyog itt Z^uglóból az Erzsébetváros felé), és már ott is vagyunk álmaim színhelyén, a közlekedési parkban. Mit mondjak, álmomban jobb volt. Megvan még, vagyogat, de a táblák eltűntek rég, a felfestések elkoptak, csak a vékonyka utak maradtak - ha nem tudnánk, hol állunk, nem jönnénk rá soha. Ember nem járta környék ez, a zsivaj a Közlekedési Múzeum felől érkezik, ott mindig akad néhány iskolai osztály. Nekünk nem marad más, mint elmerengeni kicsit az idők változásán, aztán egyenes derékkal továbbhaladni a Vakok Kertje mellett, s leülni, mondjuk, Pósa Lajos profilból erősen mikszáthosra sikeredett szobra elé. A szelíd lelkű meseíró homlokára egy ismeretlen esztéta azt írta, „lúzer", és ezt nincs jogunk kétségbe vonni. Csak az nem világos, kire vonatkozik a felirat. A felírtra, a felíróra vagy mireánk. •