Budapest, 2005. (28. évfolyam)

5. szám május - Nemes Katalin: Az Idegennyelvű (2. rész)

BUDAPF.S T ^flflS^ MAITIS 24 Az Idegennyelvű (2. rész) NEMES KATALIN Egy különleges pesti könyvesbolt a Kádár-korszakban • Mindenki, aki a könyvszakmában dolgozott vagy ma dolgozik benne, tudja, hogy a frankfurti könyvkiállítás a szakma alfája és ómegája. A világban több könyvvásárt is tartanak, Londonban, Lipcsében, Varsóban, Jeruzsálemben és még több városban, de a legjelentősebb mindig a frankfurti volt és maradt. A világ minden részéből ide jönnek a kiadók, itt köttetnek meg a szerződések a megjelenő könyvekre vagy a lefordításukra. Minden esztendőben van egy „súlypont" ország, most egy éve éppen Magyarország volt az, itt mutatták be német fordításban Esterházy Péter, Nádas Péter és Kertész Imre könyveit. A frankfurti könyvvásáron Magyarországról elsősorban - mint külkereskedő - a Kultúra vett részt, önálló magyar standdal, a könyv- és folyóiratosztály valamennyi dolgozójának részvételével. A magyar könyvkiadók és az ÁKV általában egy-két főre kaptak keretet, a Kultúra fedezte a kiutazást, a szállást és az igen kevés napidíjat. Az ÁKV-ból évenként egy vagy két fő utazhatott, az egyik mindig az igazgató volt, és ő jelölt ki sorban egy-egy osztályvezetőt, aki elkísérhette. Közülük egyik sem volt érdekelt a könyvvásárban, általában nem tudtak nyelveket, és nem foglalkoztak importtal. Az utazás jutalomnak számított, főleg „nyugati cuccok" bevásárlására irányult. Akkortájt itthon még semmi nyugati holmit nem lehetett kapni, a kiutazók csak a magukkal vitt hazai ennivalón éltek, kis pénzüket spórolták a bevásárlásra. Segítséget nyújtott hozzá a frankfurti kereskedelmi kirendeltségen dolgozó Kultúra-megbízott, aki elvitte őket a nagykereskedőkhöz bevásárolni. Az egyetlen ember az ÁKV-nál, aki igazán érdekelt lett volna a vásárban, az idegennyelvű bolt vezetője volt. De én nem feküdtem olyan jól Z. /. igazgatónál, hogy szóba jöhettem volna. Hogy mégis kijutottam Frankfurtba, az a véletlennek volt köszönhető. Férjem tanszékvezető volt a BME építészkarán, és ilyen minőségben gyakran járt külföldön. Az Internationes nevű intézet meghívására járt Németországban, 1970-ben. A bonni külügyminisztérium mellett ez az intézet tartotta fenn a kulturális kapcsolatokat a külfölddel. (Nálunk kb. a magyar Kultúrkapcsolatok Intézetének felelt meg.) Egy beszélgetés alkalmával férjem szóba hozta, hogy a felesége könyves, és leghőbb vágya, hogy kijusson a frankfurti vásárra. Ezután gyorsan peregtek az események. Z. I. igazgatóhoz érkezett egy, a nevemre szóló meghívás. Óriási botrány tört ki. Az egyébként jóindulatú igazgató magából kikelve kérte ki, hogy az ő személyes „kijelölése" nélkül utazzon valaki Frankfurtba. Esetleg lehetett ennek politikai háttere is, de ezt én nem érzékeltem. Viszont már a Kádár-korszakban éltünk, és a teljes költségviselés mellett felajánlott utazást ekkor már nem illett visszautasítani. így hát, nehezen, de beleegyezett. Jellemző az akkori viszonyokra még egy epizód. Utazás előtt „behívatott" a Kultúra egyik hírhedt igazgatónője, H. V., és közölte velem, hogy bár nem áll módjában utamat megakadályozni, de vegyem tudomásul, hogy senkivel nem tárgyalhatok (ezért mentem ki), és semmit sem vásárolhatok (úgysem tehettem volna deviza nélkül). A Kultúrához munkajogilag semmi közöm sem volt, de felsőbb szervnek képzelték magukat, és egyesek így is viselkedtek. Csodálatos kéthetes utazásban volt részem. Köln-Bonn-Frankfurt-Stuttgart-Augsburg-Tiibingen-München útvonalon találkozhattam azokkal a kiadókkal, amelyeknek a kiadványai üzletünket érdekelhették. A programom tökéletesen meg volt szervezve, napokra, órákra beosztva, szállodák lefoglalva, a megbeszélések időpontjai rögzítve. És mindehhez normális német napidíj járult. Négy napot csak a frankfurti vásáron tölthettem. A későbbiekben, már nem az ÁKV dolgozójaként, többször jártam a vásárban, de az első utam szinte fejbevágó élményét nem felejthettem. Megláttam ezt az óriási vásárvárost, pavilonjaiban három szinten könyvek, könyvek, az emeletek között mozgólépcsők, a folyosókon mozgójárdák, az épületek által körülvett belső térben kisbuszok szállítják a látogatókat (azóta legalább a duplájára nőtt a vásár területe). Nyitástól zárásig jártam a standokat, de a négy nap alatt a kiállításnak csak egy részét tudtam megnézni. Természetesen azoknál a kiadóknál időztem, ahol olyan könyveket láttam, melyeket üzletünkben eladhatónak ítéltem. Lehetőleg bemutattam az üzletünk helyzetét, munkáját, jegyzeteltem, gyűjtöttem a kiadók katalógusait. Végül is a két nagy doboz katalógust kultúrás barátaim a saját kiállított könyveikkel „csempészték" haza, és szállították le az üzletbe. Abban az évben Japán volt a célország. Csodálatos nyomdatechnikájuk van a japánoknak, de akkor még csak saját nyelvű könyveket állítottak ki, angol nyelvűeket nem, amit nagyon sajnáltam. Ott láttam először háromdimenziós képet: egy külön sötét helyiségbe vetítettek egy fotót, és a szemüveget felvéve, benn álltunk egy virágos rét közepében. Ennyi évvel a háború után láttam először, hogy mit jelent a nyugati könyvkiadás, szemben azzal, amit mi itthon produkáltunk. Természetesen az árakat nem lehetett összehasonlítani. Minden városban, ahol megfordultam, nagyon szívélyesen fogadtak a kiadók, bemutatták kiadványaikat, műhelyeiket, megértették a magyar kereskedelem sajátos struktúráját. Habár óriási üzletet nem képviseltünk számukra, de ezt nem éreztették velem. Ritka madár voltam akkortájt. Hazatérve a kollégák nekiestek a katalógusoknak, aminek eredménye