Budapest, 2005. (28. évfolyam)

5. szám május - Nemes Katalin: Az Idegennyelvű (2. rész)

BUDAPF.S T ^flflS^ MAITIS 24 Az Idegennyelvű (2. rész) NEMES KATALIN Egy különleges pesti könyvesbolt a Kádár-korszakban • Mindenki, aki a könyvszakmában dolgozott vagy ma dolgozik benne, tudja, hogy a frankfurti könyvkiállí­tás a szakma alfája és ómegája. A vi­lágban több könyvvásárt is tartanak, Londonban, Lipcsében, Varsóban, Jeruzsálemben és még több városban, de a legjelentősebb mindig a frank­furti volt és maradt. A világ minden részéből ide jönnek a kiadók, itt köt­tetnek meg a szerződések a megjele­nő könyvekre vagy a lefordításukra. Minden esztendőben van egy „súly­pont" ország, most egy éve éppen Magyarország volt az, itt mutatták be német fordításban Esterházy Péter, Ná­das Péter és Kertész Imre könyveit. A frankfurti könyvvásáron Magyarországról elsősorban - mint külkereskedő - a Kultúra vett részt, önálló magyar standdal, a könyv- és folyóiratosztály valamennyi dolgozó­jának részvételével. A magyar könyv­kiadók és az ÁKV általában egy-két főre kaptak keretet, a Kultúra fedezte a kiutazást, a szállást és az igen kevés napidíjat. Az ÁKV-ból évenként egy vagy két fő utazhatott, az egyik min­dig az igazgató volt, és ő jelölt ki sor­ban egy-egy osztályvezetőt, aki elkí­sérhette. Közülük egyik sem volt ér­dekelt a könyvvásárban, általában nem tudtak nyelveket, és nem foglalkoz­tak importtal. Az utazás jutalomnak számított, főleg „nyugati cuccok" be­vásárlására irányult. Akkortájt itthon még semmi nyugati holmit nem le­hetett kapni, a kiutazók csak a ma­gukkal vitt hazai ennivalón éltek, kis pénzüket spórolták a bevásárlásra. Segítséget nyújtott hozzá a frankfurti kereskedelmi kirendeltségen dolgozó Kultúra-megbízott, aki elvitte őket a nagykereskedőkhöz bevásárolni. Az egyetlen ember az ÁKV-nál, aki iga­zán érdekelt lett volna a vásárban, az idegennyelvű bolt vezetője volt. De én nem feküdtem olyan jól Z. /. igaz­gatónál, hogy szóba jöhettem volna. Hogy mégis kijutottam Frankfurtba, az a véletlennek volt köszönhető. Férjem tanszékvezető volt a BME építészkarán, és ilyen minőségben gyakran járt külföldön. Az Internati­ones nevű intézet meghívására járt Németországban, 1970-ben. A bonni külügyminisztérium mellett ez az in­tézet tartotta fenn a kulturális kap­csolatokat a külfölddel. (Nálunk kb. a magyar Kultúrkapcsolatok Intéze­tének felelt meg.) Egy beszélgetés alkalmával férjem szóba hozta, hogy a felesége könyves, és leghőbb vágya, hogy kijusson a frankfurti vásárra. Ez­után gyorsan peregtek az események. Z. I. igazgatóhoz érkezett egy, a ne­vemre szóló meghívás. Óriási botrány tört ki. Az egyébként jóindulatú igaz­gató magából kikelve kérte ki, hogy az ő személyes „kijelölése" nélkül utazzon valaki Frankfurtba. Esetleg lehetett ennek politikai háttere is, de ezt én nem érzékeltem. Viszont már a Kádár-korszakban éltünk, és a tel­jes költségviselés mellett felajánlott utazást ekkor már nem illett vissza­utasítani. így hát, nehezen, de bele­egyezett. Jellemző az akkori viszonyokra még egy epizód. Utazás előtt „behívatott" a Kultúra egyik hírhedt igazgatónő­je, H. V., és közölte velem, hogy bár nem áll módjában utamat megakadá­lyozni, de vegyem tudomásul, hogy senkivel nem tárgyalhatok (ezért men­tem ki), és semmit sem vásárolhatok (úgysem tehettem volna deviza nél­kül). A Kultúrához munkajogilag sem­mi közöm sem volt, de felsőbb szerv­nek képzelték magukat, és egyesek így is viselkedtek. Csodálatos kéthetes utazásban volt részem. Köln-Bonn-Frankfurt-Stutt­gart-Augsburg-Tiibingen-München útvonalon találkozhattam azokkal a kiadókkal, amelyeknek a kiadványai üzletünket érdekelhették. A progra­mom tökéletesen meg volt szervezve, napokra, órákra beosztva, szállodák lefoglalva, a megbeszélések időpont­jai rögzítve. És mindehhez normális német napidíj járult. Négy napot csak a frankfurti vásá­ron tölthettem. A későbbiekben, már nem az ÁKV dolgozójaként, többször jártam a vásárban, de az első utam szinte fejbevágó élményét nem fe­lejthettem. Megláttam ezt az óriási vásárvárost, pavilonjaiban három szin­ten könyvek, könyvek, az emeletek között mozgólépcsők, a folyosókon mozgójárdák, az épületek által körül­vett belső térben kisbuszok szállítják a látogatókat (azóta legalább a duplá­jára nőtt a vásár területe). Nyitástól zárásig jártam a standokat, de a négy nap alatt a kiállításnak csak egy részét tudtam megnézni. Természetesen azoknál a kiadóknál időztem, ahol olyan könyveket láttam, melyeket üz­letünkben eladhatónak ítéltem. Le­hetőleg bemutattam az üzletünk hely­zetét, munkáját, jegyzeteltem, gyűj­töttem a kiadók katalógusait. Végül is a két nagy doboz katalógust kultú­rás barátaim a saját kiállított könyveik­kel „csempészték" haza, és szállítot­ták le az üzletbe. Abban az évben Japán volt a cél­ország. Csodálatos nyomdatechni­kájuk van a japánoknak, de akkor még csak saját nyelvű könyveket ál­lítottak ki, angol nyelvűeket nem, amit nagyon sajnáltam. Ott láttam először háromdimenziós képet: egy külön sötét helyiségbe vetítettek egy fotót, és a szemüveget felvéve, benn álltunk egy virágos rét közepében. Ennyi évvel a háború után láttam elő­ször, hogy mit jelent a nyugati könyv­kiadás, szemben azzal, amit mi itthon produkáltunk. Természetesen az ára­kat nem lehetett összehasonlítani. Minden városban, ahol megfordultam, nagyon szívélyesen fogadtak a kia­dók, bemutatták kiadványaikat, mű­helyeiket, megértették a magyar ke­reskedelem sajátos struktúráját. Ha­bár óriási üzletet nem képviseltünk számukra, de ezt nem éreztették ve­lem. Ritka madár voltam akkortájt. Hazatérve a kollégák nekiestek a katalógusoknak, aminek eredménye

Next

/
Oldalképek
Tartalom