Budapest, 2005. (28. évfolyam)
3. szám március - Zappe László: Kínos és nevetséges
35 M Á R C I H S 2Q Q5/3 B DDAPE S T rűbb programunk, amelynek ráadásul állandó törzsközönsége van. Egy másfél órás tánctanítással kezdődik a program, majd fél órán át népdalokat lehet tanulni, aztán kezdetét veszi a három órán át tartó Kalamajka-táncház. Mivel itt vagyunk a belvárosban, sokszor külföldi vendégek is meglátogatnak bennünket egy kis néptánctanulásra. - Ügy hallottam, hogy a Dirty Dancing 2. című film bemutatása óta teli vannak a salsa táncklubok. - Számosan szeretnének salsa táncot tanulni, sokan vesznek részt tánctanfolyamainkon, sőt a szombat esti Salsa-palotánkban előfordul, hogy kétháromszáz ember is megfordul. Ezeken a szombat esti összejöveteleken alapfokú tánctanításban vehet részt még az is, aki soha nem táncolt salsát. Feladat -a közösségi érzés erősítése - Miben változott a művelődési házak szerepe a rendszerváltás óta? - kérdezem az igazgatónőt. - Azt gondolom, hogy nem sokat változott, hanem nagyon felerősödött a művelődési házak szerepe abban, hogy erősítsék a mind jobban elmagányosodó emberekben a közösségi érzést. Nagyon büszke vagyok arra, hogy napi ezerötszáz ember megfordul az épületben, mégis meg lehet nézni a lépcsőházat, a mellékhelyiségeket. Tiszták. Ha az emberek jól érzik magukat valahol, akkor arra a helyre vigyáznak. Másrészt meg itt nem érdekes, hogy ki kicsoda, gazdag vagy szegény, milyen társadalmi réteghez tartozik, itt ugyanolyan salsás mindenki, ügyesebb vagy ügyetlenebb, más értékrendek vannak egy művelődési központban, mint a mindennapi életben. - Szeret itt dolgozni? - Nagyon. Az én munkámban nagyon sok a sikerélmény. Itt nagyon sokakat szerethetek. A februári számunk 35. oldalán megjelent „Tegyél a Városért... a Tiéd! című írásunk szerzője helyesen Stumpf-Biró Balázs. A tévedésért elnézést kérünk. Kínos és nevetséges mmmmEOBBMnaammm Csődcsicsergő -Hólyagcirkusz • A Ferencvárosban, a Mátyás utcában egy pincelejáró fölött zöld lámpa lóg. Innen ismerszik meg a Stúdió „K", Fodor Tamás lassan tízesztendős színháza. Albérlőt is befogadott: itt játszik időről időre a Hólyagcirkusz Társulat, Szőke Szabolcs szellemi vezérletével. Tessék vigyázni, az ajtó rosszul zár, a lépcső meredek - és sokszor a műsor is az! Amikor a Hólyagcirkusz játszik, olyankor mindig. Ha jól értjük, miről szól a játék, mint a Bohócbiblia vagy a Szemétre a vénasszonnyal esetében, akkor azért; ha nem igazán világos minden, akkor még inkább. Most Csődcsicsergő címmel, Művésznő a csúcson alcímmel mutattak be „áriákkal terhelt komédiát szöghegedű kíséretteT'. A bemutató azzal indul, hogy előjön egy bohócnak festett, göndör vörös haját félrecsapott lófarokban viselő ifjú hölgy, s félénk, hamisítatlanul civil jónapottal köszön. O Eszes Fruzsina. Előbb a jegyeket szedi, később csellózni fog. Ám odabenn az érkező Zajmestert (Spilák Lajos, örökös hosszú fekete kabátjában, kalapjában) ugyanazon a kissé riadt hangon köszönti. A játék tehát már kint elkezdődött, de úgy, mintha nem kezdődött volna el. Merthogy ugyanúgy folytatódik is. Spilák azután teát főz, tojást süt, és összekészít egy rejtélyes szerkezetet. Fazékba vízforralót tesz, majd egy locsolóslagot is belerak, amelyet egy nagyobbacska fémdobozhoz csatlakoztat. A dobozból forgó hajtókar áll ki, amely láthatóan a nagydob verőjét fogja működtetni. Ki tudja, mikor. Addig persze még sok minden történik. Szőke Szabolcs, a darab megálmodója sok vörösbort iszik, és közben néha tölcséres hegedűn játszik. Egy hordóhoz két madzag vezet, ezekkel is lehet hangokat adni, de főképp kerülgetni kell őket, miközben például NádasiLászló, úgy is, mint Karmester, megérkezik a szöghegedűvel. Ez egy jó nagy zengő doboz lábakkal és szögekkel, amelyeket vonóval lehet hangadásra bírni. Hátul egy hatalmas metronóm áll, abból olykor kibújik Szabó Domokos, időnként érkezik Rácz Attila (a színlap szerint a Vesebajos), aki elmondja miként megy be meglehetős gyakorisággal az Operaház mellékhelyiségébe. Homonnai Kata sokáig letakarva ül, ám amikor kitakarják, verni kezd egy kisdobot. Az Énekesnő, azaz Tóth Evelin pedig sokáig késlekedik. Amikor megérkezik, talán akkor kezdődik az, amiről az alkotók így írnak: „...a darab második része inkább egy fúgára emlékeztet, de jobban hasonlítva a fúga eredeti jelentésére, a futásra és a kergetőzésre, mindez Thomas Bernhard szokásos gyűlöletáriáival fűszerezve." A Zajmester különben már elöljáróban, amikor egy damilszálat elégetve, a rajta lógó labdával megszólaltat egy gongot, elmondja, hogy csak kinyitjuk a szánkat, és kijön belőle valami nevetséges. Valami kínos. Valami kínos és nevetséges. 'Falán éppen ez a lényeg, ez a mondandó, a közlendő. Az ember sutasága, esendősége, groteszk, csetlő-botló ügyetlenkedése az életnek nevezett csapdasorozaton át. „Mint annyi korábbi Hólyagcirkusz produkcióban, ebben is olyan figurák jelennek meg, akik szinte előadásról előadásra mindig «ugyanazok». Sokszor rekvizitumaikat is magukkal cipelik, mint az igazi bohócok. Mindig ugyanazok a személyek, mindig más és más történetben. Lelkiállapotuk változhat, személyazonosságuk nem." Ezt is írják a szerzők erről az előadásukról. De írhatnák bármelyikről. A Hólyagcirkusznak ugyanis nem egyik vagy másik előadását kell megnézni, hanem szépen sorjában mindegyiket. Időnként el kell látogatni hozzájuk, mint régi ismerősökhöz, hogy ne feledjük, mi kínos és mi nevetséges. A zöld lámpánál be kell lépni a roszszul záródó ajtón, le kell óvakodni a meredek lépcsőn, és ha tudunk, nevethetünk azon, ami kínos, és feszenghetünk attól, ami nevetséges. •
