Budapest, 2005. (28. évfolyam)

1. szám január - Vadas Ferenc: Ipari romantika a Józsefvárosban

11 JANI ÁR 200

5/1 BUDA P E S T Nyilván szerepet játszott ebben a divat, az ilyen jellegű epületekben olcsón kialakítható műtermek, klubok, vendéglátóhelyek népszerűsége, de talán nemcsak az, hanem - meglepő módon - a nosztalgia. No persze nem a régi gyáripar vagy a manchesteri kapitalizmus iránt! A békebeli polgári életmód emlékének általános vonzereje terjedt ki egy újabb területre, a kávéház, a kiskocsma, a gázlámpa és a varrógép után az ipari épületekre és berendezésükre is. Míg az ipari korszakban a kézművesség becsülete nőtt meg, s a preindusztriális világ emléke szépült nosztalgiává, a posztindusztriális társadalom számára már az ipari kor a halványuló, s ettől egyre kedvesebb közelmúlt, amikor - kiszámíthatatlan és áttekinthetetlen jelenünkhöz képest - rendezettség volt és biztonságérzet (vagy legalábbis hajlamosak vagyunk így gondolni vissza rá). Ma emberközelinek érezni azt, ami egykor sivárnak és embertelennek látszott. Akkor szűkösnek és szegényesnek tűnő, mostani nyomott térvilágunkhoz képest tágas és humánus terek látszanak. Gyárban készült, de még nem a kíméletlenségig racionális szerkezetek, olcsó, de színben és kiosztásban változatos burkolatok, egyszerű, de mégiscsak fából és nem undok műanyagból készült ajtók és ablakok, vaspántok és rézkilincsek. Kényelmetlen, de hangulatos csigalépcsők. Kevéssé díszített, nem elaprózott, ezért a kopást és a roncsolódást jól tűrő formák. A mai monstrumoknál kisebb, ezért emberi léptékűnek érzett méretek. Változatosság, a több fázisban készült, toldozott-foldozott alkotások bájos esetlensége. Szerethető részletek és anyagok. Mindez együtt egy olyan időszaknak, Budapest nagy korszakának a terméke, amire nosztalgiával tekintünk. Persze hogy profitcentrikus, telket és munkaerőt kiuzsorázó, érdekelvű viszonyok kis költségvetésű építészeti keretének készültek, mégis megvan bennük a szabálytalanság, az esetlegesség és bizony az öncélú (épp ettől emberi) szépítkező szándék luxusa. Mintha a tervezők és a kivitelezők a kézműves kor után nem tudtak volna rögtön leszokni arról, hogy abban, amit csinálnak, legyen valami, ami nem szigorúan a feladatból következik: egy sor elforgatott vagy más színű tégla, egy, a szükségesnél lágyabb áthidalás, a hagyományos tagozatok, épületdíszek derivátumai, megformált (és nem kiszámítottan a legolcsóbb) elemek. Az ilyen jellegű mai épületeken már sehol sem látni ilyesmit, hát hogyne éreznénk jobban magunkat bennük, mint az ezredforduló rideg és lélektelen épületdobozaiban? Nem az ipari építészet lett szebb az idők során, hanem az összehasonlítási alap változott. (Romosodásuk azért sem jár olyan rossz mellékízzel, mint az elhanyagolt lakóházaké, mert a régi vágású indusztria hanyatlását jelzi, nem pedig a mai elhanyagoltságot.) Az ipari építészetnek csak az egyik (a látványosabb) része a nagy gyártelepek, közüzemek architektúrája, a másik (szerényebb, nem annyira értékes, de mennyiségileg számottevő) hányad a kevéssé feltűnő kis- és középipari létesítményeké. Ezek gyakran lakóházak hátsó udvarában bújnak meg, jelenlétük nem része az utcaképnek. Ahhoz, hogy a lakó- és az ipari funkció hosszabb távon megférjen egymás mellett, megfelelő telekadottság szükséges. A keskeny, de a tömbbelsőbe mélyen benyúló telkek nem körbeépíthetők, ellenben mélységben tagolhatok, nemcsak építészetileg, hanem funkcionálisan is: az utca felé lakóhely, mögötte ipari rendeltetéssel. A Baross utca 85. az ilyen megoldások egyike. Lakóház és az udvarába épült, szorosan a szomszédok közé ékelődött szolgáltatóipari létesítmény együttese. (Volt itt a közvetlen szomszédságban egy másik hasonnemű építmény: lakóház és kocsigyártó műhely, amelyet utóbb a fővárosi levéltár számára alakítottak át. 2004-ben költözött el innen az intézmény.) A Baross utcai ház ipari jellegű épületrésze csak hátulról látható. Onnan is csak azért, mert tömbbelső felőli szomszédait lebontották a környék szanálásakor. Tehát amikor megszületett, nem tervezték erre a nézetre. Sőt, semmilyen nézetre sem tervezték. Nem nagy építészet, kicsi is alig. Eélig kibontott ipari zárvány. Mégis érdekes látvány. Egymásra halmozódó építészeti elemek szándékolatlanul szabálytalan tömege, minden szögből mást mutató, újabb, meglepő részleteket felfedő vizuális feltárulkozás. A tűzfalak téglasoraiban a hibák miatt minden darab más, a két nagy kémény kontrasztjaként egy pici harmadik a legbelső (ma legkülső) sarkon, groteszkül vaskos betonkeretbe fogva, a vakolatát vesztő épület feketéllő ab-