Budapest, 2005. (28. évfolyam)

3. szám március - Gerle János: A vajdahunyad-vár mesterének jubileuma

BUDAPEST Zflflgfl MÁRCIUS 28 cserére. Hogy az ifjak ambícióját fokozza, berlini mintára tervezési gyakorlatokat adott itt fel ifjú kollégáinak, akik azokat otthon vasárnapi szórakozásképpen kidolgozták és hétfőn reggel jeligével ellátott zárt borítékban az asszisztens úr asztalára helyezték. A bírálat nyomban meg is történt. A díj az elismerésen kívül egy magnum áldomás, melyet a lemaradók fizettek a győztes kollégának." Közben sorra nyeri a pályázatokat, különösképpen Erdélyben épülnek meg díjazott munkái: a herkulesfürdői fürdőház, a segesvári megyeház és református templom, Széchenyi emléktábla a Kazánszorosban, megyeház Dicsőszentmártonban és Déván, evangélikus templom Brassóban. Oktatói állásától 1888-ban megválik, minden idejét a tervezésnek szenteli. Pályájának legizgalmasabb fejezete 1893-ban kezdődik, mikor meghirdetik a készülő ezredéves kiállítás történelmi épületcsoportjának pályázatát - az együttes most Vajdahunyad-várként ismert. A kiírás szövege szerint „kívánatos, hogy a magyar történelem vagy régi magyar építmények motívumai lehetőleg fölhasználtassanak". A beérkezett tizenegy pályaműből négyet díjaz a zsűri, és szerzőiket újabb terv készítésére szólítja fel. Az első fordulóban Pfaff Ferenc és Tandor Ottó „Steindl tanár parlamenti gótikáját alkalmazta ", Schickedanz Albert román és gótikus részből álló kolostoregyüttest formál, Alpár megdöbbentő módon Lechner Ödönne\ egyidejűleg és egybehangzóan fogalmazza meg terve üzenetét: „...a jövő ezredév működését azzal kezdjük meg, hogy egy speciális magyar stíl megalkotását megkíséreljük. A Keletre kell törnünk, ha magyar stílt akarunk alkotni. Én kötelességet akarok teljesíteni, amikor ezredéves fennállásunk megünneplése alkalmával ezen eszméhez szerény tehetségemmel hozzájárulok." A fantasztikus, bizáncias, minaretekkel díszített együttest a zsűri alaprajzilag a legjobbnak találja ugyan, de kijelenti: „E terc homlokzatának festői benyomása nem tagadható, a bizottság mégis azt véli, hogy a keleti stílus a magyar történelm i kiállítás jellegének nem felel meg." Drámai fordulópont ez Alpár pályáján, hiszen ezután folyton szembekerül Lechnene 1 (aki kitart a „kötelesség teljesítése" mellett), és a hivatalos körök támogatásával - a hivatalos művészetpolitika képviseletében - mindig ő kerül ki győztesen pályázati küzdelmeikből. A második fordulóban indulóknak már részletesen előírják, hogy „a hazánkban eddig dívott főbb építészeti stílusokat... egészben véve szellemükben, részleteiben pedig nevezetesebb hazai műemlékeink hű utánzataiban tüntesse fel", ami az építészettörténetet is oktató és Erdélyt sűrűn járó Alpárnak különösen jó lehetőséget kínál. Pfaff egyetlen tömböt tervez, ami a Széchenyi-sziget fáinak kivágásával járna, és hiányzik belőle a kívánt festői hatás. Schickedanz egy városi tér és egy várudvar köré rendezi épületeit, ami nehezíti a szükséges belső kapcsolatokat. Alpár terve kielégít minden elvárást, a zsűri mégis úgy dönt, hogy mindhárom építész vegyen részt a munkában az épületcsoport egy-egy részének megtervezésével (Tandor nem adott be tervet). Lukács Béla kereskedelmi miniszter a sajtóban megjelenő éles hangú bírálatokra hallgatva végül megváltozatja a döntést, és egyedül Alpárt bízza meg a tervezéssel. Az építész a szigetre költözik, az őrszemélyzet lakóházában rendezi be irodáját fiatal munkatársaival. A megbízás után három hónappal Neuschloss Ödön és Marcell építőmesterek már neki is látnak az ideiglenes épületnek -hiszen az csak fából, gipszből készül, egyelőre. Az ezredéves kiállítás történelmi csarnokát nagy elismerés fogadja itthon és külföldön egyaránt, a többi pavilon lebontásakor nem is emelnek rá kezet, sőt 1897 szeptemberében megnyílik benne a Mezőgazdasági Múzeum. Két év múlva azonban ki kell költöztetni, mert a nedves talajon rothadásnak indult a faszerkezet. Magyar-Mannheimer Gusztáv festőművész önti szavakba a fővárosi polgárság egyöntetű kívánságát, amikor drámai újságcikkben szólít fel az épület megmentésére. Kivételes építészeti esemény: a közvélemény és a vezető művészek sürgetésére a kormány rövid időn belül törvényt hoz az újbóli, immár tartós anyagokból történő felépítés költségeinek fedezésére. 1902 és 1907 között minimális változtatásokkal - az építészettörténetben példátlan módon - ismét elkészül az épület, amit korábban már egy az egyben kipróbáltak. Ismét birtokba veszi a Mezőgazdasági Múzeum (ha az első kettőt is hozzáadjuk, éppen száz éve). A városligeti Vajdahunyad-vár azonban nem csak építéstörténete révén különleges. Csak az általános szándékot tekintve egyezik a századforduló többi építészeti montázsával (legközelebbi rokona a párizsi világkiállítás magyar pavilonja, távolabbi az aradi Ereklyemúzeum, a sepsiszentgyörgyi Pályaterve a millenniumi kiállítás történelmi csarnokára