Budapest, 2004. (27. évfolyam)

1. szám március - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Spinoza Ház

BUDAPEST AM/] MÁRCIH S 6 Kávézók kalauza • (Egy sorozat elé.) A rovatcím nem a saját találmányom, Saly Noéminek tarto­zom érte köszönettel. Még 1999 tavaszán született, szellemes nyelvi összefoglalása­képp néhányunk már akkor időszerű el­képzelésének: írjunk valami könnyed kö­tetet a város megmaradt és újonnan léte­sülő kávés helyeiről. Tervezni büntetlenül lehet: annak idején több nyelven egyszerre megjelentetve gondoltuk el a dolgot, ne csupán a honos, de mindama más nyelvű népek is forgathassák, akik a napot kávé nélkül csak aránytalan fáradsággal ké­pesek reggeltől estig a hátukon cipelni. A járatlan szemlélő ilyesféle kalauznak gon­dolhatta Bodor Ferenc 1992-es, Pesti presszók című becses munkáját, amely azonban 1999-re szinte a bezárt vagy fel­ismerhetetlenné alakított helyek bédekke­révé, a négy évtizedes szocialista presszó­korszak búcsúintésévé vált. A kötetünk akkor különféle okokból nem születhetett meg; igaz, ha elkészül, ma már a javított és bővített kiadás költségeinek előteremtése okozna gondot. Mert éppen ebben a szoká­sosnál is gyorsabban múló fél évtizedben úgyszólván megbolydult a város, egyre­másra nyíltak és nyílnak az új helyek, a­melyek több-kevesebb alappal, de cafénak, kávézónak, kávéháznak nevezik magukat. Budapest ma a kávézási kultúra nyilvá­nos intézményeinek terén is egy új konjunk­túra, egy új Gründerzeit éveit éli. Az e he­lyek állapotát, közelmúltját és kilátásait, vagyis a saját közérzetünket figyelő kor­társ publicisztikával azonban nem taná­csos tovább várni, ha nem szeretnénk, hogy életünkben harmadszor is a nyakunkra hágón az idő. Budapest kávéházi múlt­jának kutatójaként tudom, hogy az effaj­ta közelképszerű kortársi szövegek olyan látószöget nyitnak, amelyet a hagyomá­nyos források nem képesek bevilágítani, legyenek más szempontokból mégoly fon­tosak is. Am amikor e sorozatot útnak indítom a harmadszor feltámadó Buda­pest hasábjain, mégsem a jövő idők törté­nészének érdekei sarkallnak. Oly sok al­ku, zacc és keserűség után végre élni sze­retnék a városomban. • Kávéház, színház, galéria, hirdeti ma­gát mindig ízléses havi programlapja­in a hely. Némelyiken csak: Spinoza­ház. A mindegyre bővülő vendégség nyelvében viszont egyszerűen Spino­za, a Spinoza. Mert már nem csak ne­ve, híre is van. Az sem véletlen, hogy épp innen, a magyar-holland Sándor Anna 2003. június 9-én nyílt kávéhá­zából indítom a sorozatot. Társasá­gunk, a Nagy Budapest Törzsasztal hosszas keresés után állapodott meg a középső traktusban: valami baj, hiá­nyosság, zavaró körülmény mindenütt akadt, pedig számos más hellyel is próbálkoztunk. Azután óvatos, majd nyugalmas örömmel tapasztalhattuk, itt minden együtt van, amire szüksé­günk lehet, és semmi olyan nincsen, amivel ne tudnánk megbékülni. Jó a kávé, a pincérség szakértelemmel és a kölcsönös méltóság alapján közeledik a vendéghez, s nem mellesleg: igen hamar oda is ér. Az étlap nem áll sok tételből - igaz, tudható, hogy a kö­zeljövőben bővül ám kielégíti az igényes ízlést, a növényevőkét is. Az árak középkategóriásnak mondhatók, a beszélgetőket nem zavarja túl han­gos zene. (Legutóbb Szécsi Pálból a „messzi távol"-t is alig hallottam.) Az utcára nyíló első traktus a nemdo­hányzó rész, a pult állófogyasztásra nem használható - íme két, engem hátrányosan érintő sajátosság. Már kedvemre van, hogy a világosbarna pianínó nem díszlet, csütörtöki, pén­teki és szombati napon este hattól tí­zig élő muzsika hallható, minden más időben pedig fizetési kedvezményt kap az a vendég, aki odaül, s játszik valami szépet. A mélyen benyúló, hármas osztatú tér hátsó traktusa a

Next

/
Oldalképek
Tartalom