Budapest, 2004. (27. évfolyam)

10. szám december - Buza Péter: B. B. B., a kávéházi garabonciás

BUDAPP ST Zflflflflfl n R. rp.MHER 28 is; igaz, itt nem jutott a doktori cím közelébe.) A Nemzeti Múzeumban kap előbb múzeumi gyakornoki, majd segédőri státust, 1911-től 1914-ig dolgozik Magyarország első számú közgyűjteményében, legjellemzőbb munkahelyeként a könyvtárban. (Ez az Országos Széchényi Könyvtár jogelődje - és gyűjteménye.) 1914 őszén vonul be frontszolgálatra, 1916-ban Krakkóban állomásozik, 1917-ben Montenegróba vezénylik, 1918-ra megjárja Albániát, Boszniát is. Amikor módja van rá, intenzíven gyűjti a néprajzi adatokat. Az etnográfia mindig izgatta, minden munkájában látszik: a kultúrhistóriának ez a területe különös erővel vonzza. Adattárát mindig magával hordja, legendás emlékezőtehetségét időskorában is megcsodálják változó, de igényes asztaltársaságának tagjai. Hazatérve a frontokról nem megy vissza régi állásába, régiségkereskedést nyit az egyik Károlyi-házban, a Belvárosban, a Veres Pálné utca 25. szám alatt (ma kínai büfé üzemel a kis bolthelyiségben). Akkor a Váci utca 65-ben lakik, ahogy gyakornok korában ugyanitt néhány évig, de a segédőr úr korábban volt bérlője a kőbányai Liget utca 40-nek és a budai Fortuna utca 14-nek is. 1925-ig próbálkozik a régiségboltossággal, nem sok sikerrel. Abban az évben aztán elhelyezkedik az Országos Hadimúzeumnál, ahol 1931-ig dolgozik, mint ő mondja: adjunktusi beosztásban. Magánzó ezután, pontosabban - említettük - újra egyetemi hallgató. Gulyás Pál B.B.B.-re vonatkozó szócikkében (Magyar írók élete és munkái) újabb fordulópont dátumaként jelöli meg az 1935-ös esztendőt, amikortól fogva „mint író él Budapesten". Azon a nyáron írja egy hírlapi cikkében, nosztalgiával idézve fel gyermekkora élményeit, ami irályának mindig is fontos eleme volt: bizony az egykori „budai kisfiú 107 kilót nyom, szemüvege van, és szép kopasz feje". Hősünk, maga is így látja, megöregedett. De életműve maradandó darabjai megalkotásának többé-kevésbé a végére, a csúcsig jutott. Hogy ez az életmű milyen hangsúlyos elemekből építkezik, s hogy milyen jellem-KEMÉNY NÉIKÜL Mikor a azakités kemény, konok szavát mondják ki ketten, a szó mögött,bár szárny3zegetten, még fel-felcslllan a remény -mikor egy vonat elrobog, és végbucsura leng a kendi, e mozdulatban is jövendő v«s még s lehetnek holnapok -csak engem vert egy végső alkonyat, s lettem,ki senkihez se tartozik, hogy őrizzem utolsó arcomig utolsó arcodat. Finály Olga Örök szerelem zőkkel írhatjuk le értékeit, nem tárgya ennek a mostani írásnak - de tárgya lesz persze majd a kiadás előtt álló posztumusz vízivárosi monográfiának. Tárgya - bocsánat, alanya! - viszont ez a 107 kilós, 195 centiméter magas, s maga siratta öregsége ellenére fizikai és társasági ereje teljében lévő férfiú, aki mint magánember és pesti jelenség is belekorcolta magát a közemlékezet persze azóta erősen elvásott szövetébe. Akire - a kávéházi garabonciásra - még ma is emlékeznek, ha egyre kevesebben is, mai öregek; akinek élete legendáját színesre festi mindaz, ami visszavonhatatlanul elmúlt, de amiről mégis tudomást szerezhet, aki utánajár a részleteknek. Élet. Azt írja e-mailjében Bevilaqua Victor, az egyik unoka (Paul és John a testvérei), angolul természetesen, hogy a nők egész életében úgy rajzották körül a nagypapát, mint a méhek a mézet. Bolondult a szebbik nemért, s az is érte. Még egyetemista, amikor, mint ő maga írja a Víziváros kéziratában, „szerelmi párbajt vív". A párbajvétség miatt ül is néhány napot az államfogházban. Élet- és társaságszerető férfiú, szó sincs semmiféle szobatudósi attitűdről. Annál kevésbé, mert dolgozószobája egész életében és jellemzően: a kávéház. Úgy is mondhatnánk, mindig szegény volt ahhoz, hogy munkára is alkalmas otthona legyen. A Nap utcában, ahol az 1940-es évektől haláláig lakott, valaki, aki még emlékszik rá, szinte lelkiismeretfurdalással a hangjában meséli, milyen mély nyomorban élt ott idős feleségével együtt a garzonlakásban, s hogy egész nap „a Bodónál" ült a kirakati asztal mellett jegyzetelve, méretes biztosítótűvel felfogott, foltosvásott nadrágban, pecsétes, megviselt felsőkabátban. 1962 kora tavaszán bekövetkezett halála, aztán sírkőavatása alkalmából a pesti hírlapírók egy jól körülhatárolható köre is sokat mesél erről, megemlékezve már akkor is legendásnak minősített alakjáról. Pest-Buda „hatalmas termetű, hanyag öltözékű (ez itt az elhanyagolt eufemizmusa - B. P.), kíváncsi tudoráról ír Ruffy Péter, akinek „testes, hatalmas munkáit nemegyszer ételszámlákkal fizették kávésok, sörgyárak, hentesiparosok". Az egzisztenciális kényszer okán honoráriumát „a krónikás lefogyasztotta, hihetetlen munkabírása, a vaskos kötetek, az ezernyi oldalas munkák ellenére is egész életében szűkösen élt". Némethy Ferenc, úgyszintén a Magyar Nemzetben, szintén „egyszerű, szerény" életvitelt emleget, miközben utal arra, mindez nem tette hősünket bátortalanná: „.. .egy ízben az utcán az akkori fasiszta miniszterelnökkel, Gömbös Gyulával is összetűzött, aki az autóját roszszul vezetve egy idős munkásnő balesetét okozta, azután gyorsan átadta a volánt sofőrjének. A hatalmas erejű, magabízó Bevilaqua Béla, mint az eset szemtanúja, kérdőre vonta eljárása miatt a nagyurat, noha tudta, kivel áll szemben... Es Gömbös, megpillantva Bevilaqua hatalmas ökleit, jobbnak látta elsomfordálni..." A művelődéstörténészekre általában amúgy nem jellemző, erős testű fellépés persze élete utolsó éveire elsorvadt már, csak a szegénység tartott ki mellette keményen: „Látszott, hogy már terhére van a járás, a leülés, a felállás. De írt. És a pincérek csöndes tisztelettel szolgálták ki Béla bácsit, akinek gyakran mi vittünk kéziratpapírt, vágott tollat, ceruzát vagy radírt, hogy dolgozhasson. " „Leültünk kávéházi asztalához - munkahelye volt, otthona - s tudta, hogy súg-