Budapest, 2004. (27. évfolyam)

10. szám december - Ferdinandy György: Helyszínek

R II n APRS T gflflflflfl i)

F. R. K M B E R 18 Helyszínek FERDINANDY GYÖRGY Szép, meleg ősz van itt a Hegyen. Csend, avarillat, színarany levelek. Két dolmányos varjú diót dobál a macskakövekre. Mint a kagylótörő sirályok odaát, a meleg tengereken. Az utca benépesül dél felé. Gabi és a lánya már majdnem egyforma magasak. Gabi tornatanárnő. Nemrég még sárga kenguruban cipelte a gyereket. A szomszéd a kutyáját sétáltatja, Herta nénit is kihozzák a dédunokái. Még egyszer, utoljára, mielőtt megjönnek a hidegek. Sas-hegyi mikrovilág. Furcsa dolog, hihetetlen, hogy hosszú éveken át csak álmaimban jártam ezen a helyen. A számkivetett sokat álmodik. Mindenféléről, összevissza. A képzeletének nem parancsol az ember. Ismeretlen helyekről, ahol nem járt sohasem. Mint ez a Pauler utcai épület. Háború volt, a pincében éltünk. Minden bizonytalan, de a helyszín kétségtelen. Mióta hazajöttem, felkeresem ezeket az álomhelyeket. Átvágok a Déryné előtt, a Roham utcán. A Pató-mészárszék, a grund helyén bankfiók. Németek. A Pauler utcában még sose jártam. De az álom pontos. Tudom, hogy hol állt az az épület. Két új ház lett a helyén. A rendőrőrs és mellette, egy Leasing nevű üvegpalota. A hatvanas évek és ez a zöld fémvázba szorult újabb kori förtelem. Az én házam itt volt valahol a rendőrőrs helyén. Innen jöttünk ki anyával. Mentünk a Vérmező felé. Sötét volt és hideg. Van úgy, hogy az álom erősebb, mint a valóság. A múlt idő, mint a jelen. Tíz éve lesz már, hogy újra itthon élek, a Fürj utcai téglatemplom mégis kőkeményen áll. Ugyanúgy, mint azon a verejtékes trópusi reggelen. Apró, piros téglákból építették, akár a Mackós-iskolát. Timpanonja, harangtornya van. Amikor visszakerültem, elmentem oda is. Csakhogy a Fürj utca végén nem állt soha templom. Ilyenkor ősszel belátni a sövények mögé. A Lejtő út sarkán a régi, sárga ház. Akár egy erdészlak, cseréptetős és zöld zsalugáteres. De lejjebb inkább már csak kockaházak. A huszonegy alatt, a földszinten Nobel Iván, a tanár úr lakott. Kallódó értékeinket gyűjtögette. Költőket, művészeket. A kicsapott diákokat. Aki csak letette a lantot. Aki csak odalent, a trópuson maradt. Azt mondtuk, díjat alapítunk az emlékezetére. Magyar Nobelt, azoknak, akiknek nem sikerült. Azután a terveinkből semmi se lett. A kicsapottak nem írnak megemlékezéseket. A téglatemplom pedig csak forró égövi álom. A Felső-Krisztinaváros itt van, a Lejtő út torkolatában. A Fürj utca felett pedig tiszta időben idelátszanak a ciszterek. Minek. I Iát csak így. Fáradt napfény, avarillat. Dél van, harangszót hoz a szél. Régi óvodások unokái sétáltatják a gyerekeiket. Sohase halunk meg! Kopog a dió a macskaköveken. Az ember mindenfélét összeálmodik. De ki az, akinél negyven év után ne keverednének össze a helyszínek és az évszakok! Idegen házak és ismeretlen városok. Azután felébredek, és megmagyarázom az álmaimat. Egyik-másik nem halványul el, megmarad. Mint ez a Nagyenyed utcai ház. Magas, piszkossárga épület, két szimmetrikus szárnya van. Közöttük keskeny, hosszú udvar. Pedig ebben a házban még sose jártam. És mégis, pontosan tudom. Anyám mindenhová magával cipelt. Én lettem az útitársa, amikor magára maradt. Lépegettem mellette, nézz az orrod elé! - mondogatta, szedtem a lábam, mert anyám mindig szaladt. Lehet, hogy ő vitt el ezekre a helyekre. És tulajdonképpen mindenütt róla, huszonnyolc éves anyámról álmodom. Ebbe a nagy, sárga házba most mégis elmegyek. Hát igen. Minden ott van a helyén. Még azt is tudom, hogy akit kerestünk, hol lakott. A Fakalapácsra pedig magától is emlékszik az ember. Az ajtón vaspánt és vörös lakat. Dohányzó helyiség! -közli egy apró betűs felirat. Az én időmben szalmabort mértek a csaposok. Aki nem szerette, sűrű, sötét ürmöst ivott. Száraz nem volt. Akkor lettünk ilyen édesszájúak. Megfordulok, az Isten-hegyen már süt a nap. Van itt valami kis tér, a Németvölgy és Nagyenyed, Böszörményi és a Kékgolyó között. A koronája apró, ecetfák övezte palota: a Fővárosi Vízművek. Száz éve lesz, hogy építették, innen járt fel a hegyre a lajtos kocsi. Az öszvér. A donauwasseres. Víztermelési osztály! - hirdeti a felirat. Arányos, zöld kupolás épület. Két szárny, franciás, földig érő ablakok. Akármelyik banánköztársaság parlamentje lehetne. Elnöki palota. Itt meg csak így, szerényen, a konténerek és a transzformátorok között. Ott, ahol ráfordul a Böszörményi útra a villamos. Körbejárok, ha már újra itt vagyok. Annak idején észre se vettem ezeket a csodálatos házakat. Azután lett egy másik útitársam, aki megtanított rá. Ne nézz mindig a földre! - mondogatta. Legfeljebb hasra esel. Annyi baj legyen! Szóval, hogy a tornyokat nézzem, a tetőszerkezeteket. Mert élni csak így, felemelt fejjel érdemes. A Vízművekkel szemben hétemeletes, modern épület. A Sarokház. Volt itt egy szórakozóhely is, zongora, biliárdterem. Hátul Hegedűs Bubi zongorázott. Hány ujjal, mindegy. Senki sem tudott úgy Armstrongot énekelni. A vén Satchmo hangja kihallatszott a térre. New Orleans. Odabent ittak, bagóztak az emberek. A Sarokház földszintje most fodrászszalon. Ide közel van a Déli. Két vonat között nyiratkoznak a vidékiek. A villamosmegállóból pedig a Horizont nyelviskolára lát az ember. Még a macskáját is megtanítjuk ugatni! Az ablakban házi készítésű reklámszöveg. Ebben a városban - álmaim városában - találékonyak az emberek. Jön az ötvenkilences. Szerbusz, anyám! A kanyarban feljajdulnak a sínek.