Budapest, 2004. (27. évfolyam)
9. szám november - Jolsvai András: Visszajáró VIII.
37 N O V E M B E R 2004/ 9 11 I O A P E S T tésből való táncokkal és a másodikban a saját koreográfiáinkkal vissza tudjuk adni a vidék, az emberek szellemiségét, lelkületét úgy, hogy tovább vezető, elvonatkoztatottabb érzéseket is kifejezünk. Móricz Erdély-trilógiája köt Nagy László Gábriel-verséhez, és ez már egy szélesebb ívet fog át. A táncosokat nagyon izgatja a téma, versre táncolni nagy élmény. Maga a hívókép, ami az est szimbóluma is, egy régi archív fénykép: Móricz városi öltözetben ül egy padon régi, pipázó szatmári paraszt „pajtásai" között. Izgalmas mindezt átgondolni, felépíteni. Szimbolikus ez a fotó: a gyökereket mutatja, ahonnan Móricz eredt, és ahová visszatért. Az igazi népi kultúrát, amiből táplálkozott. Ezt keressük mi is. • Visszajáró VIII. JOLSVAI ANDRÁS S Volna kedvük ezúttal kijönni velem Újpestre? Volna, nem volna, odamegyünk: az a csoda, hogy eddig nem tettük. De azért - hogy hasznuk is legyen a látogatásból - annyit megígérek, nem szokványos út lesz a mai. Nem azokra az újpesti helyekre kalauzolom el önöket, ahová az ismert turistaútvonalak kanyarognak: nem lesz se városháza, se Megyeri úti katlan, se főpályaudvar (pedig ott kezdődik Babits Mihály Kártyavára) nem lesz nagypiac, se magyar, se kínai, nem lesz Árpád út, felüljáró, zsinagóga, Külső-Váci út, de mégMF.O se lesz. Istvántelekre megyünk. István telek különös, apró zárványa Újpestnek, hatszor két utcányi terület mindössze, észak-déli irányban az Árpád út és az Elem utca határolja, keresztben meg az Istvántelki út egyfelől, a vác-veresegyházi vasútvonal másfelől. Félóra alatt bejárható minden négyzetmétere, s abban se vagyok biztos, hogy érdemes bejárni - közel egy forma családi házak állnak itt, a húszas-harmincas évek modorában építve, napjaink modorában felújítva vagy lerobbantva, egy-két bolt, néhány gyárüzem -, idegen szem nemigen vesz rajta észre szépséget sokat. Nekem mégis a legszebb hely a világon - merthogy a legszűkebb szülőhazám. Nem tudom, maguk hogy vannak vele, engem mára puszta tudat boldoggá tud tenni, hogy áll még a szülőházam. Az meg, ha megállok szemben vele, a Klára és a Tavasz utca sarkán, és csak nézem, hogy kanyarog elő a füst a hajdan elegáns emeletes családi ház - nagyapáméi építették valaha - kéményéből, az valami olyasféle biztonságot és megnyugvást hoz, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Még is teszem, átlag havonta egyszer, hogy elmegyek ide: feltöltődni, megfiatalodni, rendezni a sorokat. Szeretteim azt mondják, Istvántelken járva megváltozik a mozgásom, és eltűnnek a ráncok a homlokomról. Lehet benne valami, mert ilyenkor tényleg valami különös időutazáson veszek részt: mintha a hatvanas évek Újpestje kelne életre hirtelen, úgy látom magam előtt az akkori utcákat, házakat, szomszédokat, kutyákat. Ehhez nekem nem kell semmi erőfeszítést tennem, ez jön magától. Erőfeszítés ahhoz kell inkább, hogy, mint most, az önök kedvéért, figyeljek a mai Istvántelekre is - hogy meglássam a mai kocsmát (szinte a költővel szólván). No induljunk útnak! Kezdjük mindjárt a Járműjavítóval. A Járműjavító, amely gyerekkoromban Landler Jenő nevét viselte, a környék egyik leghíresebb üzeme volt egykor, méreteiben is hatalmas, szerteágazó és áttekinthetetlen: város a városban, mégpedig nem is akármilyen - amolyan MA V-os. Hatalmas üzemcsarnokok és szinte családi ház méretű irodák (ablakukban egyenmuskátli) szóródtak szét benne, az épületek előtt kicsiny, gondozott kertek, közöttük iparvágányok, amelyeken javításra váró mozdonyok és kézihajtányok váltogatták egymást- kisgyerekként mesevárosnak láttam, elvarázsolt kastélyokkal. A gőzmozdonyokat egyébként is imádtam, s minthogy mindig akadt egy-két „landleres" albérlőnk akkoriban (főleg kazánkovácsok), viszonylag szabad bejárásom volt oda; később aztán alanyi jogon is jártam a kultúrházukba (ott rendezték az idő tájt az országos gombfocibajnokságokat). Manapság nehezebb a bejutás, őrzés van ugyanis meg pusztulás, kft.-kre törött a hajdani büszke üzem, amit lehet, „kiprivatizáltak" belőle, mostanra igyekeztek bérbe adni benne minden bérbe adhatót. Kisiparosok, kiskereskedők, egyik napról a másikra élő vállalkozások lepték el a tájat. Istvántelek főutcája a róla elnevezett utca volt egykor, a logika szerint az lenne ma is, csakhogy a város eltűnt az utca túloldaláról - hatalmas lakótelep lett a helyén —, így ez ma a limes, két világ találkozási pontja: két világé, melyeknek nemigen lehet közük egymáshoz. Máig nem tudható, hogyan kegyelmezett meg a véletlen ennek a kicsiny szigetnek, miért nem tüntette a dózer el e házakat éppúgy, mint az utca túloldalán lévőket - azok is éppen ilyenek voltak -, pedig, emlékszem, sokáig úgy tűnt, bukik ez is, a pesszimistábbja el is menekült Istvántelekről, mostanra nyilván megbánva tettét, hiszen a telekárak azóta erősen megemelkedtek errefelé. Hagyjuk hát az István telki utat (legalább négy-öt hatalmas fatelep volt rajta gyerekkoromban, a nyers deszkák illatát ma is érzem errefelé), sétáljunk be valamelyik keresztutcán (hat van összesen, a négy évszak, a Tó és a Zichy Mihály) a Klára utcáig. Ott, belül, ott igazán megállott az idő, a hajdan földes utcákat lebetonozták, ennyi történt mindössze. A házak ugyanazok, mint régen; igaz, akad egy-két tetőtér-beépítés, és a hajdani léckerítéseket jobbára kő- és vaskerítésekre cserélték, de a lakók többsége éppúgy nem változott, mint a vasútra futó konyhakertek: csendes időben a baromfiudvar zaját is meghallani. Nyolc perc alatt a szülőházamhoz érünk. Szemben vele ma is üres telek áll, az volt életem első grundja, főként mint sárkánytulajdonos, rovargyűjtő és egyérintőbajnok vettem ki belőle a részem - most egy szörnyű, ezüstbe csomagolt távhőcső csúfítja el a végét, de ha hátat fordítunk neki, az illúzió tökéletes. A házunkkal szemben falusias kocsma állott, mára családi házzá szelídült; mellette a gyerekkori fahíd, ott lehet átmenni Palotára - de ezt az élményt hagyjuk meg azoknak, akik nem tudják, hova tartoznak igazán. •
