Budapest, 2004. (27. évfolyam)

9. szám november - Mezei Gábor: Múzeumi séták Pesten és Budán

13 N O V F, M B E R 2004/

9 II U D A P E S T Derkovits, Nemes Lampérth, Tihanyi és a többiek, csupa pompás lap, szépen rendezett kiállítás. (Kár, hogy csak szeptember 12-éig volt nyitva.) A galéria földszintjén és a lépcsőházban egyébként a kő-márvány-bronz dominál. Annak idején, amikor elkészült az újjáépítés, amikor királyi palotából Nemzeti Galériává alakult, Frank János azt írta, ez a vizuális antikultúra fellegvára. De mennyire az! Ez a márványorgia megeszi a műtárgyakat, a tervezők egy rosszul értelmezett elegancia érdekében szinte lehetetlenné tették a tulajdonképpeni funkció teljesítését - és ezen ma különösebb áldozatok nélkül aligha lehetséges segíteni. A szocreál szellemisége átsüt az egészen, annak tényleges vállalása és történelmi bája nélkül - ha volt neki egyáltalában. A kávézóról és boltról alig érdemes szót váltani, jelentéktelen, gyenge. Ha az előbb márványorgiáról beszéltünk, mit mondjunk a Ludwig Múzeumról? A volt Munkásmozgalmi földszintjén annyi a vörös márvány, amennyiből száz ravatalozót lehetne beburkolni. A hangulata ennek megfelelő, kiállítást csinálni itt szinte lehetetlen, Haraszty szenzációs mozgó szobra árválkodik a bejárat közelében; persze nem működik. A könyvesbolt kicsi, jelentéktelen üvegkalitka. Az emeleten viszont van egy majdnem étterem - a lépcső korlátját fehér burkolattal takarták el, nyilván mindenki gyomorrontást kapott már a sok hússzínű márványtól - különféle bútorokkal berendezve, közöttük Bachmann Gábor fém karosszékei és asztalai, egy teljesen idegen környezetben, persze azon is lehetne vitatkozni, hogy ezek az egyébként jobb sorsra érdemes, különös fémbútorok alkalmasak-e arra, amire itt használni kellene őket? De az biztos, hogy ez a keveredés egyiknek sem használ, nincsenek a helyükön. Viszont ki lehet menni egy kis erkélyre, ahol sajnos csak két asztal fér el, fantasztikus a kilátás a pompás virágszőnyegekre, a Mátyáskútra szemben, a kupolára, a budai hegyekre - miközben a kávémat kortyolgattam, azon elmélkedtem, miért kellett a palota ablakait ezekre a fehér, hatalmas modern, felettébb csúnya és stílustalan ablakokra cserélni? De nézzük inkább a pompás virágkompozíciókat, a turisták tömegét, és legyünk bizakodóak, lassacskán az őrségi épület is újjászületik, és valami értelmes funkciót kap, és akkor talán az alatta lévő presszóból kiáradó kellemetlen zene is elmúlik, hogy átadja a helyét a kívánatos csendnek és a majdani remek látványnak. Mert hogy képesek vagyunk jót csinálni, ezt a Sándor-palota ékesen bizonyítja. Vajon hogyan lehetne elérni, hogy csodálatos enteriőrjeit mindenki megnézhesse? H