Budapest, 2004. (27. évfolyam)

8. szám október - Ferencz Győző: Költözőben - Vámos Miklós: Márkez a Dunán?

B U D A P F. S T ZFLFLFT

ß O K T Ó R F. R 18 Költözőben FERENCZ GYŐZŐ • Mielőtt nekikezdenék ennek a - minek is, vallomásnak? - Budapestről, egy elő-vallomással kell kezdenem. Itt születtem, ötven éve itt élek, negyven év alatt végiglaktam Budát, tíz éve pesti lettem, de soha nem éreztem magam otthon. Mi az oka, miért nem, nem tudom. Folyton költözöm. Ugy-ahogy ismerem, vannak részek, amelyeket szeretek, ahogy mondani szokás: ide kötnek az emlékeim -és mennyi emlék már! -, de mindig volt valami távolság a város közt és köztem. Volt már óceánnyi távolság is, másfél évig, nem éreztem, hogy ne bírnám ki tovább. Velem lehet baj. Ertem én azoknak a rajongását, akik persze többnyire a fényes múltat vetítik a jelen kopottabb képére. De nem tudom átvenni. Pedig én is olvastam Krúdyt, Kosztolányit. A könyveket megszerettem, de ha fölnézek, a lapokon túl már nem azt látom, amit ők. Még különösebb, hogy Mándy Ivánon nevelkedtem, egyik első igazi könyvem A locsolókocsi volt. Itt még csak az sem igaz, hogy nem azt látom, amit Mándy. Egyenesen az ő szemével látok, legalábbis tudok az ő szemével nézni. Szeretek is, akkor hirtelen minden más. De az ő szeme mégiscsak az ő szeme, nem az enyém, és ha véletlenül a saját szememmel nézek, akkor a Hunyady tér látványa bizony végtelen szomorúsággal tölt el. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, a szürke aszfalt, a feketén málló vakolat mindig lehangolt. Akkor is, amikor még nem láttam más városokat, nem tudtam, hogy másmilyen is lehet egy város. Márpedig itt főleg ezt láttam: az idő szorításában közönyösen porladó házfalakat. A XI. kerületben, Lágymányoson születtem. A Fehérvári úti régi piac, a BEAC-pálya, amelyet télen felöntöttek vízzel (ki tudja, hogyan lett abból jég, korcsolyapálya), aztán a vasúti töltés melletti focipályák - ez volt gyerekkorom vidéke. Már ha kimentem a házból, mert a Bocskai út-Fehérvári út-Magyari István utca-Ulászló utca házai hatalmas területet határoltak körül. A mi házunk akkor épült, amikor születtem, a sok korombeli gyerek egész nap ebben a belső kertben volt. Vadsóska futott a kerítésen. A tágabb környéknek már a neve is tele volt irodalommal: Móricz Zsigmond körtér, Kosztolányi Dezső tér, Karinthy Frigyes út. Nagyanyám pedig egy kerülettel arrébb, a XII.-ben lakott. Ugyanabban a házban, ahol Nemes Nagy Agnes, de hát ő nem tudta, ki él egy emelettel fölötte. El is költözött két megállóval odébb. En is csak akkor döbbentem rá, hova jártam annyit, amikor húsz évvel később nagyanyám még pár megállóval följebb költözött, Farkasrétre, én viszont ismét elkezdtem feljárni abba a Királyhágó utcai házba Ujhold-ügyben. De addig még sokfele jártam. Gimnáziumba például Pestre, a Barcsay utcába, a Blaha Lujza térnél, amit mi akkoriban EMKE-nek hívtuk. Választhattam, mivel utazzam: a 12-es busszal, a 4-es villamossal a Petőfi hídon vagy a 7-es busszal, a 68-as villamossal az Erzsébet hídon. A Petőfi híd egyhangú vaskorlátja novemberi hajnali ködben olyan volt, mint egy nyomasztó modernista festmény. Terveztem is, hogy megfestem, vagy legalább lefényképezem, talán még nem késő. A Nagykörút teljes ívében kamaszkoromtól belém ivódott. De ez nem jelenti, hogy szeretem. Nincsenek érzelmeim a Nagykörúttal kapcsolatban. A Kiskörúttal sem. De azért a Károly körúton, ahol a földszintes üzletsorból az átjáró nyílik, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján esőben barna volt az utcakő a meggyűlt víztócsa alatt. Azt kifejezetten szépnek láttam magányos mászkálások során. Laktam aztán a Pasaréten is vagy nyolc évig, onnan jártam ki Csepelre tanítani. 5-ös busz, a 2-es villamosra várva néztem a Duna bádogfelületét sivár hajnalokon, utána a HÉV a Boráros téren, az elegáns kertvárosból egy óra alatt nyomor-, gyár-, és lakótelepek bugyraiba ereszkedtem. Annyira utáltam, hogy a végére szenvedélyesen megszerettem, évekbe telt, míg el bírtam válni tőle. Az iskola, ahol tanítottam, nekem is tanulóiskolám volt, például ilyesmiben, érzelmi önismeretben is. Laktam aztán a Joliot-Curie tér-Németvölgyi út sarkán, egy sarokra Nemes Nagy Ágnestől, akit akkor már ismertem; aztán a Krisztina körúton, lakásom ablakából ráláttam a házra, ahol Ottlik Géza élt, akit viszont nem ismertem. A Vár túloldalán ott volt Tandori, aki hajnali sétáin verset dobott a postaládámba. Jobb volt, mint az újság. Majd a Márvány utcában töltöttem egy évet, kölcsönlakásban. Végre tíz éve pesti lakos lettem, zuglói, szép helyen, van kis kert, sok fa, madár. De barátaim kérdezgetik, mi ez a tespedés, nem szoktam én ilyen hosszan egy helyben maradni. És jól látják, valóban, innen is költözőben vagyok. • Márkez a Dunán VÁMOS MIKLÓS • Aki még nem mutogatta városunkat kedvvel s büszkén ide nem valósiaknak, az nem is budapesti. A budapesti ember alig várja, hogy idegent vezethessen, s minden egyes elragadtatott „ah" vagy „oh" hallatán, melyet a mutatós részletek láttán ad ki magából a vendég, úgy érzi, újabb győzelmet aratott. Kinek mutatnád meg legszívesebben Budapestet nappal? És kinek éjjel? Ezen tűnődjél, drága bennszülött olvasó. Én a magam részéről mostan leginkább egy kolumbiai írónak mutatnám meg. Majd egy éve élek Gabriel Garcia Márquezzel. Könyvet vagyok róla írandó. Márkez meg én. Bizony, már olyan jóban vagyunk, hogy csak Márkeznek hívom (spanyolosok tudják, pongyolán) vagy GGM-nek. Őt szeretném kalauzolni városomban. Járt már ő nálunk, ám annak idestova negyvenhét éve. Az ötvenhatos forradalom leverését követően egy delegáció tagjaként érkezett. Romos, homályos várost írt le rólunk szóló beszámolójában, ahol a megtorlástól félő lakosság alig akar szóba állni a külföldivel. Alapjában véve semmi nem tetszett neki, a helybeliek borongós hangulata átragadt reá. Mai állapotunk helyből szívderítőbb, depressziónk, fölbontott útjaink és közlekedési káoszunk ellenére.