Budapest, 2004. (27. évfolyam)

8. szám október - Buza Péter: Örökség - Fenyővári Béla képeiről

Az örökség BUZA PÉTER • A Külső-Erzsébetváros nem lehet büszke a házra, ahol Fenyővári Béla egész felnőtt életét s öregkorát leélte. Gangos; piszkos, megrokkantak már régen a tartószerkezetek, erdő nőtt gerendákból körben az udvaron, de ebben az erdőben legfeljebb ha gom­ba terem. Madár csak az ablakon át levegőztetett papagáj. Béla bácsiék­nak is van egy. Talán Pityunak becé­zik. Régi történet ez, elkoptak a rész­letek. Praktikus közelségben áll amúgy a bérház Fenyővári Béla munkahelyé­hez, már tudnillik az egykori, évtize­deken át vékony kenyeret mégis csak adó hivatása hivatalához, a Keleti pá­lyaudvarhoz. Vasutas volt ugyanis, in­nen indult, hol éjjel, hol nappal, szol­gálatba, ahogy az már szokás az ő szak­májában. Irén néni meg várta otthon. Jó reggelivel vagy jó vacsorával. Ahogy az már szokás a Külső-Erzsébetváros­ban. Hogy azokban a szigorú napokban, amelyek felé most kanyarítjuk a his­tóriát, tudta-e: reggeli vagy vacsora készüljön? S - hogy friss legyen, ahogy a Béla szereti - mikor nyúljon az edé­nyekhez, a hozzávalókhoz? Nem tud­ta. Nem is felejtette el soha, milyen idők voltak azok. Ötvenhat októbe­rének végén, november első hetében. A Béla akkor megbolondult. Az ut­cákat járta egyre. Hordta-vitte a sebe­sülteket valami alkalmi fuvarral ide a szomszédba is, a Péterfibe. Ott aztán kapott egy rozoga mentőt, hozzá egy kisegítőt. Az talán nem is kellett vol­na. Megtanulta hamar, kit, hogyan fogjon meg, s mikor legyintsen egy keserűt: ennek már mindegy. Fenyővári Béla nem volt soha ka­landos természetű ember. Rendes va­sutas még álmában sem az. Mitől lesz egy férfi hirtelen tettre kész, s miért, hogy akkor mindig mennie kell? Nagy szó persze, de nem maga az éppen for­golódó történelem? Fordulását meg­érzi, akit a szele elkap, fordul vele, más lesz, más ember, más tennivalókkal. A vonatok amúgy sem közlekednek. O K T 6 B K K 2004/8 BUDAPEST

Next

/
Oldalképek
Tartalom