Budapest, 2004. (27. évfolyam)

8. szám október - Kálmán Ernő: Mit ér az építész, ha… - Klebelsberg Kulturális és Művészeti Központ, Pesthidegkút-Ófalu

13 O K T Ó B F. R 2QQ4/8 B U PAPES T Nem gondolom, hogy az építészet mindenható, de alapegysége mégiscsak a harmónia, melynek ugyanolyan alapvető eszköze a ritmus, a szín, mint a zenének vagy a festészetnek. Ezért is erősített meg hitemben, amikor e progresszív épületegyüttes műemléki védettséget kapott. Persze az sem mindenkinek egyértelmű, hogy a megújuló kulturális központ - még csak a megkezdett mű első részének nagyobbik hányada készülhetett el - ilyen elismerésben részesült. Lehet, hogy rájöttek, hogy ez a hagyományos értékrend modern építészeti eszközökbe csomagolva? S manapság nem ez a követendő? A „való világ" mást igényel? Az épületegyüttes felújításért szervezett fesztiválok minimális összegből igényes művészeti alkotásokat mutattak be, nemegyszer ősbemutatókkal, istápolva ma még ismeretlen, de igen tehetséges embereket. Ezek a jelenségek egyre magabiztosabbá tettek, s törekvéseimhez a helyi művészek lelkesen csatlakoztak. Ilyen körülmények között könnyebb éket verni az alkotók közé is, hiszen e ponttól kezdve az anyagiak motiválnak. Mai korunknak olyan fegyverei, amelyek szerepe nehezen értelmezhető például éppen a klebelsbergi gondolkodási körben. A kultúra sohasem volt rövid távú befektetetés, de ma - sok más mellett -azzá devalválták. Ezért kellene távlati célnak megtenni, a már majdnem elkészült kulturális központ kiteljesítéseképpen, a szomszéd Klebelsbergkastély hasznosításával olyan összművészeti oktatási központ létrehozását, amelyhez ma minden szellemi és fizikai lehetőség adott. Az eseményeket megszakította egy szerencsétlen működtetési pályázat, melybe sajnos a politika is beleszólt. Az a körülmény, hogy az építtetők nem pályázat útján próbálnak „befektetőket" találni, a logikájából kifordult gondolkodást jelzi. Tudjuk jól, hogy a kultúra csak nagyon ritkán jó üzlet. Nehéz valamit is kezdeni ezzel a megközelítéssel, hiszen olyan félreértelmezése a hat éve közös ügyként felkarolt mikrokulturális ügynek, ami nemcsak Pesthidegkút lokálpatriótáinak problémája, hanem az általános értékek megkérdőjelezése is. Magyarországon kulturális befektető tulajdonképpen csak egy-kettő van, a színvonal is megkérdőjelezhető, tehát ha a kérdést így tesszük fel, akkor csak egy válasz létezik: egyáltalán tisztességes-e ezt az ügyet üzleti alapon kezelni? Számomra egyértelmű, hogy nem, hiszen nem ezért vállaltuk az elmúlt évek szívet nemesítő küzdelmét, s a cél sem lehetett az, hogy egy újabb - sokadik - vállalkozást hozzanak létre állami hozzájárulással, ugyanis nem ezt támogatták közpénzen, hanem hogy az itt élők megtalálják és létrehozzák közösség erejében rejlő saját kulturális identitásukat. A történet, épület sem, nem fejeződött még be, a küzdelem tovább folytatódik. Az események és az intézmény működtetése elleni támadások valóban azt igazolják, hogy mintha üldözni kellene a helyi kulturális közeget keresőket, a magukat megszervezni képeseket, a környezetünkért tenni akarókat. így az építész maga is persona non grata lett egyes vezetők szemében, és mára már a szabályokat is áthágva járnak el ellene, csak hogy bebizonyíthassák: erre az épületre nincs szükség. Megjegyzem, az áprilisi doktori védésen a Mestertestület külön kiemelte ennek az épületnek a jelentőségét, és az idén felterjesztették a kétévenként Barcelonában odaítélt Mies van der Rohe-díjra is. így - miképp építész barátom írta az épületről -, a „befejezetlen szimfónia", most úgy tűnik, az is marad. Közel egy éve áll üresen a Paprikás-patak partján. Védtelenek vagyunk. • KÁLMÁN ERNŐ a Polgárok Pesthidegkútért Egyesület vezetőségi tagja