Budapest, 2004. (27. évfolyam)

7. szám szeptember - Tandori Dezső: Magányos nappali csavargás - Balló Ede: Várkert rakpart

29 SZEPTEMBER 2004/7 BUDAPEST elviselhető legyen. És Ottlik hazatér Budára, bár elrontja regényét, kit érdekel, házára nézünk le a Bástyasétányról. Szentkuthy a Zugligetben randevúzik már úgy, hogy a lánnyal ott még az előző fiúja - könyve szerint. A Város azonban nem külön könyv, nem külön valóság, nem, apámmal, s ez nem aparegény, ott álldogálok télikabátomban feszengve, a Hadimúzeum törökkori ágyúi előtt, s ugyanígy ott van apám, sehogy bár, ahogy áldott és átkos doboz sörömet a fedett lépcső tetején megszívom. És ott szenvedem végig Lágymányos kis fasoros utcáit, ahogy a sört elhagytam. S ott állok Kosztolányi szobrocskájánál, és utolsó cigarettám néki adom, nekem ez sem marad. Város, hadd mondjam bármely sarkodon: nekem le kell jönnöm beléd, hogy haza akarjak menni, otthon akarhassak lenni, ahol nekem - még a rólad szóló könyvekkel, még a más városokról rajzolt térképekkel, melyeknek vagy feledtem eredetijét, vagy sose látom, és mindennel, a forró nyári dögunalom és madárkámért a rettegések közepette is - minden gazdagabb, a Te gazdagságod. Város, nekem nyithatatlan, kafkai ajtók mögött ragyog (nyilván ragyog), vagy szotyog, vagy böffenve terül el, magára rántva az asztal terítékét, vagy utolsó pár szem hipermangán szóródik a csorba lavórba, aztán a bádoggal jönnek. O, régi nagyok, kik mind azt mondhatjátok joggal az Ernő úrral, Szomory Dezső voltam, Bródy Sándor, Kellér Andor, Mándy Iván voltam, vagy Nemes Nagy Ágnes, tegyétek azt a kegyet velem, hogy volt vagy sosem volt helyeiteknél, járástok sarkán, sugár útján megállják, mondjam: „Én nem tudom magam az élethez igazítani", és egyetlen szándékom, Város, veled is, hogy rettegéseim véget érjenek, ne kelljen hajtogatnom már, én csak egy madár-forma lényt bírok magamnak elviselni, bár vele is szörnyű, főleg nyáron, ha a fajfenntartás dolgán bezsong, ó, Város, régi nagyjaid, mind, hadd ne kelljen ilyeket hajtogatnom, csak menjek, ha arany szecesszió téglája, ha megújult követségi bódé, ha lezárt híd, ha kiégett gyep, ha lecsapolt közkút, némán járjak, mint aki egy-két sorsot megúszott, s nem tudta meg végül, mi is az átmenet mind a sok járásból, tengésből, tervből, pénz s papírkötegek beosztásából, hazavitt fürtös kölesből, ebből, mi egésznek látszott, egy nagy Semmi Hajnali Péklapáton, ami akkor vagy, Város, lökj engem mind-többijeid kemencéjébe, s cégtáblátlan emlékem lengjen-íilepedjen a Tabánban.