Budapest, 2004. (27. évfolyam)

7. szám szeptember - Őz Zsolt: Bécsi út, Wiener, antik (Sebestyén László fotóival)

B U D A P F. S T FLFLFLFL SZEPTEMBER 12 Bécsi, út, Wiener, antik Szöveg: ŐZ ZSOLT Fotó SEBESTYÉN LÁSZLÓ • Leszállok a Kolosy téren, elindulok felfelé, benézek a Gödör sörözőbe, ahol annak idején M.-mel zsíros kenyeret és száraz bort, szódával, most csicsás pultos hölgy, alkoholmentes sör, a franciák éppen kézilabdában gyalázzák a magyarokat, de kit érdekel, torok, ököl összeszorul, elmenekülök inkább. Valami baljós illata van most a városnak, pedig tombol a nyár. A helyszínt hamar megtalálom, a Nagyszombat utca és a Bécsi út sarkán egy végtelenül kedves kerékpáros lány igazít útba, csak menjek egyenesen tovább, és a tér után, ahol bömböl a rádió, már célhoz is érek. Nos, a szerkezetek valóban szólnak, ráadásul a szokásos blődség helyett a Bartók rádió a rock and rollon szocializálódott, de már idősödő, és talán bölcsülő riporter fülének egy mélységesen idegnyugtató Chopin mazurkát sugároz, a hangkibocsátó alkalmatosságok, egymásra rakva (4 db) így ránézésre minimum apával egykorúak (74 év), közelebbi vizsgálódás után kiderül, hogy alábecsültem az emberiség leleményességét. Vakít a nap. Wiener antik - olvasom a feliratot, és tényleg, mintha visszaszállingóztunk volna valahova, hogy aztán csináljunk két pöpec kis háborút. Mondjuk egy magánösszecsapásnak minden esélye megvan: talán a kánikula miatt, de elkövetek egy kezdő zsurnalisztát is szégyenpírba övező hibát. Ahelyett, hogy lendületes léptekkel bezúdulnék a boltba, és heveny vásárlásba kezdenék, megkérdezem az üzlet előtt elhelyezett fonott nádszékben békésen terpeszkedő úriembert, hogy ő netán az üzlet alkalmazottja-e. A tagbaszakadt, szakállas úriember közli, hogy nem, merthogy ő itt a tulajdonos. Kölcsönös szemvillanások, szidom magamban azt a hülye fejemet, kölcsönös antipátia áporodott levegője zavar bele az idillbe, megpróbálok azért feltenni néhány kérdést, végül a matrózra emlékeztető férfiú „szerintem hagyjuk egymást békén" mondata után elkönyvelem a kudarcot. Kiütközik valahogy a külvárosi vér, „azért körbenéznék" - közlöm, mire a figura valami olyasmit mond, hogy ez állampolgári jogom, de a bolt belsejébe csak akkor tegyem be a lábam, ha veszek is valamit. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy miért nem vagyok profi bokszbajnok, aztán inkább nagyon széles mosolyok közepette igen látványos jegyzetelésbe kezdek a két kirakat előtt. Van itt minden, mint a szentkúti búcsúban. Egy cetlin a Vörös Hadsereg Parancsnoksága közli Budapest népével, hogy a mai napon felszabadította őt a hitleristák uralma alól, valamint indul tovább nyugatra, a közlemény a „Halál a német rablókra!" buzdítással zárul. Azért ártalmatlanabb cuccok is akadnak, például felfedezek egy műanyag bizbaszt, ami úgy néz ki, mintha üveg lenne, közben meg nem az, de pont ilyenbe adta annak idején anya a madártejet, amit azóta is elszántan gyűlölök, amiről meg Karcsi vendéglátós feledhetetlen mondása ugrik be, aki, talán szintén egy gyermekkori traumával puttonyában, így szólt egy kiegyenlítetlen számla okán: „Tudod, Zsolti, én két dolgot utálok összesen. A paradicsomos káposztát, meg ha átvernek." Itt most nem verek át senkit, békésen végigszemlélem a többi antiknak nevezett tárgyat, kalapot, üres képkereteket, porcelánokat, tiroli söröskancsókat, demizsonokat, minden idők egyik legprimitívebb italának, a rumnak elnevezett förmedvény 1932-es, Charleston márkájú, Marie Bizzardnak ajánlott változatát, mármint az üres palackot, levetett göncöket, semmire nem jó fatárgyakat, szóval nézegetem a nem létező, elmúlt világomat, és rádöbbenek hirtelen, hogy dehogy akarok én a múltban élni, ha már a jelenben sem tudok. Pedig igencsak nosztalgiára noszogat az idő és a tér. A nyárról már szóltam, és hát a Bécsi út a maga mozdulatlanságában tényleg olyan most, mintha egy másik bolygóra csöppent volna az ember. Csend van és nyugalom. Mielőtt teljesen elcsöpögnék az érzelgősségben, felfedezek egy miniatűr Piliscsaba állomást. Óvatosan odalopakodok a tulajdonoshoz, aki kábé úgy néz rám, mint a