Budapest, 2004. (27. évfolyam)

7. szám szeptember - Varga Dóra: Tömegoktatás és hozzáadott érték

5 SZÉP T E M B K R 2004/7 B U D A P E S T tudják nyelvi formába önteni, egyharmaduk helyesírási problémákkal küzd. Sokan persze értetlenkedve állnak a felmérési eredmények előtt, hiszen a nemzetközi tanulmányi versenyeken még mindig az élbolyban tűnnek föl a magyar diákok, akik számtalan tornát meg is nyernek. Ezek a diákok azonban többnyire az elitiskolákból kerülnek ki. És éppen ez az, amit a PISA felmérés is kimutatott: az iskolák között óriási különbségek vannak. Azóta több országos vizsgálat is bebizonyította, hogy a rosszabb szociális körülmények közül érkezők eleve rosszabb iskolába kerülnek. Az iskola pedig nem hogy kiegyenlítené az otthonról hozott vagy éppen nem hozott kulturális javakat; ellenkezőleg, a magyar iskolarendszer a tanulók közti különbséget minden más országénál erőteljesebben termeli újra. Tehát felerősíti. A tanárok dolga sokkal nehezebb ott, ahová sok hátrányos helyzetű gyermek jár. A Józsefvárosban gyakori, hogy egy-egy általános iskolában koncentrálódnak a nehéz szociális helyzetű, hátrányos helyzetben lévő - többek között roma - diákok. A szegregáció nem szándékos, inkább spontán folyamat nyomán alakult ki, hiszen csak annyi történik, hogy a tehetősebb szülők igyekeznek elvinni a gyermeküket ebből a környezetből. Ugyanakkor világos, hogy ezekben az iskolákban sokkal nagyobb szó egyáltalán megtanítani írni-olvasni a gyereket, mint mondjuk százszázalékos felvételi eredményeket produkálni egy elit iskolában a megfelelő kulturális és szociális családi háttérből érkező diákokkal. A gimnáziumokról persze évről évre készülnek rangsorok, például a felvételi dolgozatok átlageredménye és az egyetemekre vagy a főiskolára bekerültek aránya alapján. Az élen évek óta olyan nagy múltú, rangos fővárosi gimnáziumok szerepelnek, mint például a Fazekas vagy az Apáczai. A rangsorok azonban csupán jelzés értékűek, hiszen a listán elfoglalt hely nem pusztán az iskola érdeme. Az iskolai eredményekben az alapanyag, vagyis a gyerek a meghatározó. A rangsorok összeállítója kimutatta: ha egy középiskolába olyan diákok iratkoznak be, akiknek az általános iskolai átlaguk legalább 4,5 volt, onnan nyolcszor nagyobb eséllyel kerülnek be egyetemre vagy főiskolára a tanulók, mint egy olyan középiskolából, amelynek diákjai az általános iskolában még közepes átlageredményeket sem produkáltak. Az otthonról hozott kulturális javaknak is nagy szerepük van az iskolai teljesítményben. Minél magasabb a szülők iskolai végzettsége és minél kevesebb köztük a munkanélküli, annál valószínűbb, hogy az iskola előkelő helyen szerepel majd a rangsorban. Mindez számokban kifejezve: azokból az iskolákból, ahol a szülők kevesebb mint öt százalékának nincsen munkája, a diákok 55-68 százaléka felvételizik sikeresen. Ahol viszont a munkanélküliségi ráta meghaladja a húsz százalékot, onnan a diákoknak alig több mint húsz százaléka felvételizik sikeresen. Éppen ezért a hozzáadott pedagógiai érték vizsgálata sokkal többet mond, mint a különféle rangsorok és az osztályzatokban kifejezett teljesítmények. Magyarán azt érdemes kutatni, hogy a hozott anyaghoz mit tudott hozzátenni a pedagógus. Ezt az oktatáskutatók csak nemrégiben kezdték el mérni hazánkban, a rendszer kifutásához kell még néhány év. A diákokkal elért pedagógiai eredményt csak úgy lehet ugyanis kimutatni, ha végigkövetjük az iskolai pályafutásukat, és meghatározott időközönként, de folyamatosan mérjük a teljesítményüket. Az oktatási tárcának mindez szerepel a tervei között. Kérdés, a végeredményt mire kívánja majd fölhasználni. Jelenleg minden iskola megkapja az eredményeket, így össze tudja hasonlítani saját teljesítményét a többi intézményével. Az azonban nem túl valószínű, hogy pusztán a tudományos következtetések hatására a pedagógusok másképp állnának majd hozzá a munkájukhoz. A közalkalmazotti bérezés következményeképp a tanárok ma teljesen motiválatlanok: nem az számít, mit és hogyan tanítanak, mennyire eredményesek, hanem az, hogy egyetemi vagy főiskolai diplomájuk van-e, és hogy hány évet töltöttek el a pályán. Az önkormányzatok adhatnának ugyan magasabb fizetéseket a jó eredményeket elérő iskoláiknak, illetve pedagógusaiknak, de mint fentebb írtuk, egyelőre a kötelező bér kigazdálkodása is gondot okoz számukra. Mindazonáltal - természetesen csak egy jól kimunkált pedagógus-továbbképzési reformmal együtt - a hozzáadott pedagógiai érték mérése alkalmas lenne a pedagógusok ösztönzésére, tehát arra, hogy a költségvetés díjazza az áldozatos és főképp jó, vagyis eredményes munkát végző tanárokat. Azokat, akik a rossz szociális körülmények közül érkező, problémás gyerekektől sem riadnak vissza, és akik nem akarnak feltétlenül elitgimnáziumokban tanítani. Hiszen ma Budapesten - ahogy egész Magyarországon - tömegoktatás folyik, a tankötelezettség már 18 éves korig tart. Ezzel pedig kezdeni kell végre valamit. •