Budapest, 2004. (27. évfolyam)

6. szám augusztus - Háy János: Budapesti homlesz

25 AUGUSZTUS Zflflflffj BUDAPEST áll a sivatag közepén, esezmeg, nem emlékszem, hogy jártam-e sivatagban, de tudom, hogy pontosan olyan, kétségbeejtő, olykor látom például, ahogy kezemben mackóval, homlokomon prizniccel fekszem, talán itt, talán egy másik lakásban, aztán látom, ahogy vasalt, fehér ingben ülök egy padon, kezemben virágcsokor, látom, ahogy egy vizes fai előtt állok, az orromból csorog a vér, látom, ahogy egy felvonuláson virslit eszek, látom a fekete cipőmet egy gödör szélén, sok mindent látok én, csak valahogy nem áll össze az egész, talán jobb is így, ja, és a házmesterre is emlékszem, kisasszony, itt lakott a földszinten, a kukák mellett, már rég elköltözött, de a biciklije még mindig ott van, odazárta a porolóhoz, számzárral, a kombinációt meg elfelejtette, egy barom volt, úgy hívták, hogy, esezmeg, elfelejtettem. Feri bácsi meghúzza a pálinkás üveget, átöleli a nőt, aztán fogja a bicskát meg a szalonnát, a penge megszalad picit, megvágja az ujja hegyét, látja, még tele vagyok vérrel, nem baj, ha folyik a vér, kisasszony, amíg van kiontani való vér, addig élet is van, és arra emlékszem, hogy itt folyton folyt a vér, mindenhonnan, úgyhogy életnek is kellett lennie, csak, esezmeg, nem emlékszem rá, azzal Feri bácsi végigsimít a nő arcán, a mozdulat közben elszunyókál, a sárga fény már a mamuszán, kicsit horkol, a csontszínű macska közelébb merészkedik, egyetlen ugrással kirabolja az öregember kezéből a szalonnát, a véres arcú guminő kicsúszik Feri bácsi öléből, némán fekszik a gang, a félgang kövén, lassan besötétedik, elhal a hortyogás, csak az ecetfa bólogat, csak a vakolat potyog, csak a vér csöpög az ujjból. • Budapesti homlesz H A Y JÁNOS Túl kicsi vagyok és nagy ez a város. Elférek én is, és elférnek mások. Állok a sarkon, az utca meredek, a hegyről jönnek a gazdag gyerekek. A szívük üres a bukszájuk tele, nekem egy hétre kéne a fele. De nem nyílik meg a briftasni soha, a sorsomnak, mondják, én vagyok az oka. Lökdösnek, a színről húzzak el szépen, teljesen tönkre teszem a városképet. Meghúzhatnám magam a Mecsekben, de én maradok inkább itt a mocsokban. Járom az utcákat üvegek után, pár haverommal osztozom a kukán. Jött egy új nő, a Kovács Mari, a küszöböt otthon átlépni nem meri, a férje egy állat, reggeltől estig veri. Most elveszett neki a lánya, meg a fia. Maradt az utca, meg ez a kurva szar pia. Édes élet, mostoha anya, engem a lakásból rúgott ki a banya. Hiába egész héten a robot, a nő egy perc alatt dobott. Most nincsen pénzem és nincsen melóm, a homlesznek üres a zsebe, az utca a home. íme hát megleltem hazámat, látod, elférek itt, befogad a város. Kicsi vagyok, nem növök meg én. Más a szolitól én az utcától leszek majd vén. A sors olyan, hogy akárhol élsz, mindenkit: engem is, téged is elér.