Budapest, 2004. (27. évfolyam)
6. szám augusztus - Jolsvay András: Visszajáró V.
21 A U G US7.TI1 S FLMA FF BUDAPEST törő (és tömbje), ehelyett a Luftwaffe-taktikát (ausradieren) akarják alkalmazni. Egyetlen hatóság vagy szakmai fórum sem foglalt állást Schmahl Henrik és Forgó Gábor „közös" alkotásának megtartása mellett, ami a tulajdonosnak sem éri meg. Mit is lehetne kezdeni vele, hiszen a nagyáruházak ideje lejárt! Kínálkozik ugyan jó néhány ellenpélda (Bécstől Londonig, Párizstól New Yorkig), de hát ez nem is igazi nagyáruház, ahhoz túl kicsi. A törzsépület önmagában például egy tekintélyes divatcég fő magyarországi üzletének lehetne alkalmas (az eredeti rendeltetéshez is ez állna legközelebb). De a hasznosításra állítólag nincs kereslet, üres telekre viszont van. így múltunk és környezetünk egy újabb darabja tűnik el nemsokára, újabb tétellel szaporítva az utolsó tíz-egynéhány év épített értékeinek már úgyis túl hosszú budapesti veszteséglistáját. • Visszajáró V. JOLSVAI ANDRÁS • Nem tudom, önök hogy vannak vele, nekem nagyon fontos, hogy otthon érezzem magam a világban: abban a szűkebb világban meg, amely életem helyszíne, különösen. így aztán, ha új helyre költözöm, hónapokig járom a környéket, ismerkedem az utcákkal, terekkel, házakkal, intézményekkel és persze az emberekkel meg az állatokkal - kutyákkal, macskákkal, madarakkal - is. Valami különös nyugtalanság vesz rajtam erőt, és csak olyankor múlik el, amikor már minden bokor, minden fa, minden villanyoszlop az ismerősöm. Amikor már otthon vagyok ott. Es nincs ez másképp a munkahelyeimet illetően sem. Ha új céghez kerülök vagy a cég költözik velem együtt el, munka után nekiindulok felfedezni a környéket, és csak hosszú hetek múltán, amikor szisztematikusan felderítettem mindent, amit csak lehetett, akkor hagyom abba: igaz, akkor alaposan. Merthogy a munkahely környéke, az mégis más kicsit, onnan az ember, ha teheti, hazasiet - így aztán az otthonérzeti projekt nincs mindig megfelelően továbbmélyítve. Bizony, már hét esztendeje annak, hogy az a sajtóüzemi vállalat, melynek, apró csavarként, része vagyok magam is, a Zsigmond térre költözött. Akkoriban komótosan föltérképeztem a környéket, bebarangoltam az utcákat, a Margit hídig egyfelől, az Amfiteátrumig túlnan - és persze nemcsak hosszában, villamosirányban jártam be mindent, de keresztbe is. A Duna csak egy saroknyira esik innen, fertályóra alatt errefelé minden földeríthető, de szemben, a Bécsi út túloldalán már a hegyek kezdődnek el -ez a Rózsadomb háta voltaképp, ámde már nem így hívják, hanem Ferenc-hegynek meg József-hegynek. (Teréz-hegy meg Szent István-hegy, fájdalom, nincsen: pedig szép párhuzamokat kerekíthettünk volna a pesti körutakkal.) Mondom, jó néhány éve már, hogy alaposan körbejártam ezt a vidéket: nem mondom, volt pótolnivalóm elég, komoly fehér foltokat is említhetnék, akkor se járnék messze az igazságtól. Azóta jobbára csak konkrét célok irányába mozdultam - most, hogy e sorozat kedvéért nekiindultam megint, magam is elcsodálkoztam, mennyi minden változott itt az elmúlt esztendőkben is. Az Ürömi út elején például társasházat építenek. Bontottak is hozzá, bájos, öreg, földszintes házacskát, igazi óbudai portát, holott ez még nem Óbuda itt, ez még a Felhévíz alja, de az Ürömi út jellegében mégis inkább Óbuda már- vagy legalábbis az volt, amikor ide költöztünk. Mostanra kicsit túl trendi lett, a forgalom is nagyobb rajta, mint az ember szeretné (főként az itt lakó emberek, gondolom), mutatóba maradt csak ez-az a régi világból. Például a kovácsműhely az utca elején, melynek (stílszerűen) kovácsoltvas felirata büszkén hirdeti, Bieber utóda Piller Díszműkovács Műhely és Galéria. Jobban tesszük talán, ha a forgalmas, ideges és belvárosiasodé Ürömi útról valamely mellékutcába térünk - a Kolozsvári Tamásról elnevezettbe például. Meredeken kaptatunk a hegynek, de megéri nagyon, mert az autóforgalom zaját egy perc alatt végleg magunk mögött hagyjuk - errefelé szinte semmi nem változott az évek során, csinosan felújított, apró házak sorakoznak a parányi telkeken, inkább sejtetve, mint mutatva a hely igazi értékeit: azokat, gondolom, akkor láthatnánk meg, ha bejuthatnánk valamelyik udvarra, mondjuk, a Lublói úton. Hanem azért nekünk is jut látvány, nem is akármilyen. A Kolozsvári utca végén egy igazi sportstadiont talál az utazó: műfüves és salakos focipályával, teniszpályával, öltözőkkel, kis szoborral - és fantasztikus kilátással a folyóra meg a városra. Hogyan maradhatott meg ez a pálya, mely a hatvanas évek békességes világát idézi, itt, ahol aranyárban mérik a telkek unciáját is, ez egyike a nehezen megválaszolható, de igazán örömteli kérdéseknek. A pálya magas löszfalban végződik, tetején csupa új építésű, modern társasház - azokból lehet aztán csodálni hétágra a panorámát -, alattuk meg, gondolom, barlangok hosszú sora. Ez a zöldmáli rész egyetlen összefüggő barlangrendszer, amerre fúrni kezdtek, ott hatalmas üregek kerültek elő, a Szemlő-hegyi meg - távolabb kissé-a Pál-völgyi látogatható is, a József-hegyi, amennyire tudom, csak kutatható. Nem veszély nélküli errefelé építkezni tehát (nyilván nem véletlen, hogy a múlt században nem is igen lehetett), de akik ezt megengedhették maguknak, azok, gondolom, nemcsak e veszéllyel néztek szembe az elmúlt években. (Mi egy lappangó barlang egy adóellenőrhöz viszonyítva.) Hanem, hogy így kigyönyörködtük magunkat a természet és a társadalom gazdagságában, öblítsük le az út porát a Daubnernél egy limonádéval: a város egyik legjobb cukrászata ott található, ahol az Ürömi út (és mai történetünk) véget ér, pontosabban ahol a Szépvölgyi út elkezdődik. Eljárunk majd arra is, egy hónap múlva, mondjuk. •
