Budapest, 2004. (27. évfolyam)

3. szám május - N. Kósa Judit: Kétezer év lenyomata az aquincumi romkert

BUDAPEST 2004/3 MÁJUS hely. így, romterületként vált kulturális örökségünk részévé, ilyennek szoktuk meg. Ezen nem lenne szerencsés változtatni - szögezi le Zsidi Paula, aki ugyanakkor azt is állítja: a romterületnek ettől még nem kell holt helynek lennie. Mai szűkös körülményeik között is igyekeznek nagyszabású „ókori" ünnepeket, izgalmas, átélhető programokat rendezni a régi falak között, és közben remélik, hogy a múzeum gazdája, a főváros végre sort kerít a régóta tervbe vett fejlesztésre. Ha elkészül a megígért kiállítócsarnok, még több szeletét világíthatják meg a hajdan itt folyt életnek. Nem beszélve arról, hogy magán a romterületen is kaphat néhány kapaszkodót a látogatók képzelőereje. Szó sincs persze kacsalábon forgó, római kori Való Világról - fűzi hozzá az igazgató. De mindenképp szükség van olyan információs táblákra, amelyek minden háznál fölidézik az eredeti alaprajzot és formát; akárcsak néhány jelzésszerű, a látványt alapvetően nem befolyásoló visszaépítésre vagy olyan „rekonstrukcióra", amelyre a modern technika ad lehetőséget. Ma már egy számítógépes program is képes úgy „fölépíteni" a hajdani épületet, hogy szinte valósnak látjuk, miközben a helyszínen nincs más, csak az évszázadokat túlélt falmaradvány. A romkertnek ugyanis - mondja Zsidi Paula - az enyészet is szerves része. Csak így van benne a látványban mind a kétezer év. • lakóházak, fürdők, paloták és katonai erődítmények eredeti megjelenését idéző ábrák elsősorban a láttatás elméleti alapjául szolgáltak. Tényleges visszaépítésre azonban csak részletekben került sor. - Aquincum, ha úgy vesszük, szent gatója -, csak éppen arra nincs lehetőség, hogy a régészek a maguk érdeklődése szerint válasszák ki a feltárandó területet. Míg 1990-ben 20-25 ásatásra került sor egy év alatt, tavaly már nyolcvan helyen kutattak. Ezek mindegyike egy építkezés helyszínének előzetes feltárása volt. Hogy úrrá legyenek a helyzeten, a szakemberek felosztották egymás között Aquincum hajdani területét. Azóta ki-ki a maga jól ismert városrészében igyekszik egymás mellé pászítani a kirakós játék darabkáit. Régészfejekben épül újra az ókori város. Mindazonáltal újra és újra fölvetődik a kérdés, hogy nem kellene-e a valóságban is kézzelfoghatóbbá tenni a hajdani látványt, legalább egy részét rekonstruálni azoknak az épületeknek, amelyeknek ma legfeljebb a térdig érő falcsonkjait láthatjuk. Már Hajnóczi Gyula is elsősorban ezzel a céllal készítette el rekonstrukciós rajzait a hatvanas-hetvenes években. A