Budapest, 2004. (27. évfolyam)

3. szám május - Zappe László: Ascher és a válság - Az Ivanov a Katonában

23 M Á J II S GFLFLJ/J RÜDAI'E S T Ascher és a válság i^KmimiiMHi Az Ivanov a Katonában netének legjelentősebb korszakait megidézni, minden egyes feladathoz megteremtették azt a miliőt, amelyhez a feladat is kapcsolódott; ha kellett, Esztergomba vagy Visegrádra vitték a játékosokat, a szervezők és kisegítők kurucnak öltöztek vagy janicsárnak, dobok és trombiták harsogtak. Persze ahhoz, hogy egy-egy feladványt megoldjanak a szorgos versengők, nemcsak a helyszínen kellett és kell ügyesnek lenniük, hanem a „házi feladatot" is meg kell oldani: sokszor könyvtárakban, levéltárban, a rákospalotai helytörténeti múzeumban kell kutakodniuk, a szomszédoknál, a hentesnél vagy a buszsofőrnél kell érdeklődniük. Különben honnan tudnák, hogy ki vagy mi a strázsa, akinek az egyik feladat szerint a figyelmét el kellett vonniuk, vagy a XXI. században, az autóbuszok és metrók korában felnövő gyerekek honnan is tudták volna, hogy Palotán és Pestújhelyen a múlt század elején lovas kocsiról vásároltak az emberek zöldséget és gyümölcsöt. A millenniumi versengés sikerén felbuzdulva indult útjára ismét a vetélkedő a Csokonai Művelődési Ház lelkes népművelői - vagy ahogyan a játékban ők magukat nevezik, a „csokonais magisterek" - rendezésében az Ur 2004. esztendejének Szent György havában. A kalandjátékba a XV. kerület összes, szám szerint tizenegy iskolájából nevezett egy-egy csapat. „A Budának és Pestnek örömvölgye: Rákospalota, ékköve: Újpalota, gyöngyszeme: Pestújhely tájain élő deli leventék- és szépséges leányzóknak" szóló művelődéstörténeti vetélkedő egy része az idén februárban indult Balassi Bálint-emlékévhez csatlakozva a költőnek és korának állít emléket. Nem véletlen tehát a hírlevél Balassi szóhasználatát idéző stílusa. A vetélkedő a középkor hangulatával indult, novemberben, kronologikusan haladva a magyar történelemben, a Rákóczi-szabadságharc korának eseményeihez fűződő feladatokkal zárul. • Amióta Ascher Tamás tavaly Pécsett alkotói válságáról beszélt egy POSZT-rendezvényen, önkéntelenül is ennek a válságnak a jeleit kutatom munkáiban. A kis Madáchban rendezett két Ionescu-darab előadása jobb emlékezetű kollégák szerint a régi kaposvári produkciók pontos ismétlése volt. Kaposváron Az inishmore-i hadnagy viszont úgy volt jó, ahogy volt, függetlenül attól, hogy mennyi újdonságvagy eredetiségértékkel bírt. Az Ivanov a Katonában alighanem harmadik eset. A korai Csehov-mű előadása önismétlés önkéntelen átalakulással. Khell Zsolt díszlete és Szakács Györgyi ruhái a múlt század hatvanas éveit idézik föl. A lepusztult Ivanov-kúria és a módos Lebegyevotthon egyaránt egy panel kultúrház előterébe húzódik. Magyarázhatnánk, hogy az egyik helyen a nyomorúságot, a másikon a háziasszony zsugoriságát jelenti, valószínűbb azonban, hogy egyszerűen a Kádár-kor nyomorúságos szocializmusának, belterjes-szegényes anyagi és szellemi lepusztultságának egykor egyezményes jelzéseképpen bukkan föl újra. Szembeszökő, hogy a közel százhúsz esztendős darabot nem korunkba, hanem harminc-negyven évvel korábbra „korszerűsítik". Abba az időszakba tehát, amikor a rendező színházi anyanyelvét elsajátította. Mintha nem a mai nézőhöz, hanem pályakezdő önagához kívánna szólni. Vagy ismét a kályhától szeretne elindulni -gondolhatnánk, ha komolyan vesszük a válságról szóló tézist. A játékmód ugyancsak a régi Äschert idézi. A részletező, aprólékos mikrorealizmust csodálhatjuk most is, amely egykor hangosan cáfolta a korábban realizmusként elkönyvelt általános színjátszást, színházi semmitmondást, s amelynek csúcsteljesítménye talán a nyolcvanas évekbeli Három nővér volt Ascher pályáján. Ezt a stílust azon a színvonalon, ahogyan a Katonában még ma is tudják, bármikor, bármeddig el tudnám nézni, magam is ezt érzem színházi anyanyelvemnek, amelyet jól érteni vélek, és amely mindig örömet okoz. Más kérdés, hogy tisztában vagyok ennek az örömnek avítt, nosztalgikus jellegével. Mindazonáltal, ha a terjedelem engedné, szívesen araszolnék végig a színlapon Fekete Ernőtök Mészáros Béláig, dicsérve a színészi teljesítményeket. Az előadás minden régiségértéke mellett sem nélkülözi azonban az időszerűséget. A jelenre való látványos utalás nélkül, sőt a jelentől hangsúlyosan elfordulva is beszüremlik a produkcióba vélemény korunkról. A realisztikus részletezés rendre túlzásba, karikatúrába fordul. Fekete F^rnő Ivanovként az első képben egy székről lelógva olvassa a földön fekvő könyvet. Anna tüdőbaja külsérelmi nyomokat okoz Ónodi Eszternek, még a karját is felkötik. Máté Gábor Sabelszkijt, Bezerédi Zoltán Lebegyevet, Molnár Erika Zianidát, Nagy Ervin Borkint, Szirtes Agi Babakinát karikírozza aprólékos gonddal. Kun Vilmos egy kosár villanykörtét csavar be kelletlen igyekezettel az esküvői pompát megvilágítandó. Keserű fantasztikumba fordul a realizmus. Mindez logikusan vezet el oda, hogy Ivanov pisztolydörrenés nélkül lesz öngyilkos. Térden állva, egyszerűen kiesik egy ajtón. Fizikailag is távozik onnan, ahonnan a lelke már rég elszállt. Fantasztikus befejezés: a szó szoros és értékjelző értelmében egyaránt. Nem vitatom, ez az előadás is alkotói válságról beszél. De ez a válság termékeny, értékteremtő. •