Budapest, 2004. (27. évfolyam)
3. szám május - Jolsvay András: Visszajáró II.
17 MÁJUS 2 M4 /3 BUDAPEST A kulturális értékeket is hordozó és egyéb rétegfilmeket játszó artmozik átlagos évi nézőszáma mintegy kilencszázezer (a „tiszteletbeli art-mozi" Uránia Nemzeti Filmszínház adataival együtt) - és ez a szám tíz éve nemigen változik. Ez a látogatottság azonban nem tartja el a művészmozi-hálózatot, támogatás nélkül bezárna. A Budapest Film úgynevezett keresztfinanszírozással tartja el saját üzemeltetésű artmozijait, és forgalmazóként garantálja filmellátásukat is. A mások által Budapesten üzemeltetett artmozik támogatásához pedig a piaci árnál lényegesen alacsonyabb bérleti díjjal és a Budapesti Mozi Közalapítvány működéséhez szükséges pénzügyi források biztosításával járul hozzá. Azaz: a cégcsoportnál képződő gazdálkodási eredményt visszaforgatja az arthálózatba. A Budapesti Mozi Közalapítvány létrehozásával 1997-től programfinanszírozó jellegűvé vált a rendszer. A szakemberekből álló szervezet a forgalmazók kérésére szavazással minősíti a forgalomba kerülő filmeket. Két kategóriába sorolják az alkotásokat: művész-, valamint artmoziban játszható, de nem támogatott filmek. Ez egyébként nemcsak a támogatás miatt fontos, hanem a műsorstruktúrát is meghatározza: az artmozikban a műsor legalább felének minősített alkotásnak kell lennie. Továbbá nemcsak a forgalmazásba kerülő filmek kaphatnak támogatást, hanem alkalmi, filmheteken és egyéb rendezvényeken tartott vetítések is. A fővárosi artmozik működését évi mintegy harmincmillió forinttal támogatja még a Magyar Mozgókép Közalapítvány artmozi-kuratóriuma. Ami a filmszínházak műsorkínálatát Visszajáró II. JOLSVAI ANDRÁS • A Bástya mozi előtti teret én ma is a Bástya mozi előtti térnek hívom, indokolatlanul - régen megette a banktőke az egykori Bástya mozit, a hajdani gépház helyén biztosan fotocellás trezorok állanak, s az előcsarnokban, hol egykor Marina V/ady képe mosolygott le rám, most lakáshitelügyi beosztottak tartózkodnak mindenfajta mosolytól. Alaposan megváltozott a világ itt, a Dohány utca meg a körút sarkán, ahol a pesti ring íve megbicsaklik egy kicsit, és a szabálytalanul beléfutó Tobacco Road-dal egy apró teret alkot. Egyik kedves találkozópontom volt ez egykor, szerettem ezt a környéket erősen, hol ezért, hol azért: kisgyerekként a túlsarki fényreklámokért, melyeket innen láthattam a legjobban, aztán a közeli Keravill kirakatáért, ahol az első sportközvetítéseket bámultam nagyapám nyakából (szegény, ő aztán semmit se látott az előtte nyomakodóktól), később a srégen szemben álló Híradó mozi lejtős padlójáért, recsegő zártszékeiért, és hosszú rolnikból csordogáló jegyeiért. A későnjövőknek hadd mondom el, a Híradó moziba ötven fillér volt a beugró, és bármikor mehetett az ember, folyamatosan vetítették a kisfilmeket - heti mozihíradót, ami a többi moziban is ment, persze, aztán világhíradót, sporthíradót és különféle rövidfilmeket, kétórányi összeállításban -, és addig maradhattál, amíg csak akartál. Ha nem volt ülőhely, elálldogáltunk a műmárvány oszlopoknak dőlve, vettünk egy sósperecet a sorok között mozgó, nyaktálcát viselő árustól, és melegedtünk. Volt idő, hogy két-háromnapon ta eljártam ide, s boldogan néztem meg ugyanazt a filmet a kongói felszabadítást mozgalomról meg a fehér bálna szerelmi életéről. Aztán megszerettem a Bástyát is, mert modernnek és elegánsnak láttam (az külön tetszett benne, hogy az utca szintjén volt az előcsarnok, a vetítőterem meg a föld alatt), megszerettem szemben a könyvesboltot, a Lucullus éttermet - melynek egészen elfuserált alaprajza volt, mint egy dőlő virslinek, de igen jól főztek benne - és persze az Ejjelnappali közértet, melyet akkoriban mindenki éjjelnappalinak hívott, holott csak este tízig volt nyitva, igaz, ezzel is egyedül állott az egész városban. (Es bizony megesett iksszer, hogy az embernek Újpestről kellett elhacsliznia ide, valami vészesen elfogyott élelmiszer ügyében.) Es persze ifjú literátusként párás szemmel néztem a New York kissé kopott, de patinás ablakait, és betéve tudtam az összes híres írókat meg költőket meg mindenkit, akik egykor megfordultak itt, és ismertem a kávéház kalandos történetét is, a Tarján Vilitől egészen a Belvárosi Vendéglátó Vállalatig. De belépni sokáig nem mertem: túl sok volt az nekem, külvárosi suhancnak. Lehet, hogy e sokáig húzódó toporgás miatt, de tény, ezt a helyet - melyet akkoriban Hungáriának hívtak éppen - sosem szerettem meg. Igaz, mikorra a nyolcvanas években beleszoktam, már messze túl volt sokadik fénykorán. Kopott volt és pöffeszkedő - ha feltűnt benne egy-egy híres író, a helyiek csak a vállukat rándították. Es ez jobban bántott engem, ez a tudatos nemtörődömség, mint a túloldali: hogy tudniillik a hétker tanács már régen nem tudta, egy hajdani szálloda épületében létezik, olyanban ráadásul, melyben valaha Krúdy Gyula is lakott. (Persze, hol nem lakott Krúdy Gyula Pesten? Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, hol nem járt Petőfi?) Itt állok most, a Dohány utca sarkán, a délutáni csúcsforgalomban, és nézem ezt a szeletét a városnak: nem sok maradt meg a hajdani képből. Pedig a házak ugyanazok, az autófolyam, a tömeg, a közlekedési és egyéb lámpák se változtak. Dehát a portálok kicserélődtek mind. Balkézre, a hajdani közért helyén női ruhabolt, méteres betűkkel hirdeti szörnyű árengedményét. A Híradó mozi vallási gyülekezet központja lett, eltűnt a Lucullus, az Aranypók és a könyvesbolt is. Agyonragasztott falak, gagyiboltok, gyorsetetők - az elegancia meghalt a körút ezen részén. Csak a New York ad új reményt, pedig az is pusztult-porladt sokáig, mostanában azonban kikivillan a hatalmas lepel alól néhány biztató elem, talán szép lesz megint, szebb mint valaha. Igaz, nemigen lehet majd közöm e palotához (dolgoztam itt többször is az évek során, folyóiratok és napilapok szerkesztőségeiben, mert azok laktak sokáig a kávéház felett, de az már bizonyos, nem lesz itt redakció soha többé) mégis szívemen viselem a sorsát -az ő sorsa az enyém is. •