Budapest, 2004. (27. évfolyam)

3. szám május - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Eckermann

BUDAPEST M04/3 MÁ|I1S 12 Kávézók kalauza Eckermann ZEKE GYULA • Nyolcadik éve áll a helyén. Zsen­ge idő az egykori érdemdús szomszéd, az Opera kávéház, és az Ady révén hír­hedett előd, a Három Holló élettar­tamához képest, becses idő mégis e világon, ahol már a közepes szerelme­ket sem lehet egyetlen pár cipőben kihordani. Emlékszem még jól arra a nincsre. Hogy jövök ki a kilencvenes évek közepén a Művészből, és ávö­nűst szippantok a légből, és majdnem tágasnak látom az Andrássy utat, de megnyomódik a tüdőm, és elakad a szemem íve, mert üres, érthetetlen és használatlan a szemközti sarok, és érthetetlenül üres és használatlan az egész Andrássy út, el kell gyalogol­nom egészen a Tokaji borozóig, hogy valamit töltsek ebbe az űrbe. A tü­dőm ma is nyomott, és a tekintetem ívét ma másféle űrök nyelik el, ám jól esik kilépnem az Eckermannból vagy ülnöm a teraszán, és nézni szemközt a Művészt, ahol majdnem minden a ré­gi, csak Mándy nem csoszog már halk csontjával a műkövön. Egyensúlyo­sabb a helyzet annyiban is, hogy nem­régiben fölszámolták a Tokaji boro­zót, amire éppúgy nincsen épeszű magyarázat, mint ama berni három­kettőre. Igen, német vonatkozás, folytassuk innen. Ismeretes és látható is, a Café Eckermann a Goethe Intézet föld­szintjének utca- és járdafrontjára tele­pült. A dolgok - itt nem részletezhető - állása okán ma remélhetjük csupán, nem hatalmasul valóvá a jelentéses allúzió, és az intézet és kávézója több időt tölthetnek együtt az Andrássy úton, mint a mester és önzetlen társa Weimarban. Ami eddig történt, s egy­általán a kávézó puszta léte többek érdeme. Wolfgang Meissner, az Inté­zet akkori igazgatója kezdeményezte, hogy a könyvtár folyóirat-olvasójának helyén valami kávézószerű, az utcai nyilvánosság számára is hozzáférhető hely nyíljék. A megvalósítás már a vá­ros szerencséjére ma és itt élő német irodalmár és kávés, Wilhelm Droste ke­zébe került. Az olvasó nem ok nélkül találkozhat a nevével e lap szerkesz­tői közt. Magam nem ismerek a nem magyar anyanyelvű, ám a magyar kul­túrában (is) otthon élő szellemi ala­kok sorában mást, akinek az élete és ténykedése ilyen erővel kötődne Bu­dapesthez, az európai modernitás múlt századfordulón felfénylő városához. Irodalomtörténészként a közép-eu­rópai égbolt két sötéten izzó poéta­jelenésével, Rilkévél és Adyval foglal­kozik, kávésként pedig ama fényes város eltörölt kávéházi kultúrájának a mai idők lehetőségei szerinti életre keltéséért tett mindegyikünknél töb­bet. Másfél évtizede már, hogy ham­burgi kávézóját, az Unter den Lindent odahagyva Budapestre költözött, s épp tíz éve annak, hogy az Ajtósi Dü­rer soron, az ELTE német tanszéke épületének egy kiváló adottságú, ki­sebbfajta csarnokká táguló átmenő terében megalapította első budapesti kávézóját, a Café Dürert. Ezt követte 1997 októberében a Café Eckermann, amelynek létezése ma is elképzelhe­tetlen lenne a Goethe Intézet támo­gatása nélkül, s amely a Két Szere -csenhez hasonló, közepes méretű ká­vézók legjelesebbje ma Budapesten. Véletlen, vagy jótékony erők sürgö­lődése? Bármiként is, bájos eset, hogy az egykori MSZMP Pártfőiskolája, amelynek épületébe a tanszék tele­pült, éppen ama Dürerről elnevezett soron épült, akinek apja a magyaror­szági Ajtós községből vándorolt Né­metföldre. Nem volt nehéz hát meg­lelni a kávézó kettős utalást hordozó nevét. Még szebb ajándék Wilhelm Droste és a Café Eckermann vendé­gei számára, hogy a Goethe Intézet 1994-ben éppen azt a házat bérelte ki, amelyben Ady - a Meteor és a Dé­livasút kávéházak mellett - talán leg­fontosabb budapesti tanyája, a Há­rom Holló állt. Fénykép - eddigi is­mereteink szerint - nem maradt a belsőjéről, jóllehet éppen a költő és környezete tartós jelenléte ezt való­színűbbé tehette volna. Fennmaradt viszont egy alaprajz, amely jelöli Ady asztalának helyét a kocsmaszerű ven­déglő terén belül. Szellemi személye mégis inkább az utcai traktus falain függő állandó fotók révén van jelen,

Next

/
Oldalképek
Tartalom