Budapest, 2004. (27. évfolyam)

0. szám január - Szendrei Lőrinc: Nyárvégi séta a fuldokló Duna partján

BUDAPEST 2QQ4/Q köt egy letűzött ágra alkalmi hálót, hal nincs. Egyikük megadja a magyarázatot: nem viszik haza amit fognak. Fogalmuk sincs, mi mindent ettek meg, s ennének meg ők. Félnek a fertőzéstől. Egyébként meg a halaknak mindegy. Ha hazavinnék, és olajban megsütnék, vagy visszadobnák a Dunába őket, ugyanúgy járnak. Itt is, ott is elpusztulnak. Az Erzsébet híd alatt szabályos félszigetet raktak ki a kövekből a horgászok. Onnan integetnek a felső rakparton felbukkanó társaiknak. Hosszú navigálás kezdődik. Lentről féltő kiáltásokkal irányítják őket. Átjáró, felfestett zebra nincs. Az autósok nem lassítanak. Aki nekivág annak a két keskeny sávnak, amelyeken odavissza ömlenek a kocsik, bizton számíthat arra, hogy káromkodnak rá, integetnek neki, vagy egyszerűen levegőnek nézik. Kicsit távolabb, a Batthyány térnél sincs biztonságosabb lehetőség. Pedig itt van egy menekülő feljáró. Az autósok vakon veszik a kanyart a Bem rakpartra, a gyalogosok meg csak néznek. Aki le akar jutni a Dunához, vagy az életét kockáztatja, vagy falakba, korlátokba ütközik. Az egyik pecás meg is jegyzi: nem elég, hogy fuldoklik a Duna, még el is zárják az emberek elől. Idegen városokat emlegetnek. Bezzeg a Szajna Párizsban, a Rajna Kölnben, sőt újabban már a Temzéé milyen barátságos is Londonban! Bécsről nem is beszélve, ahol nem csupán Grinzing bűvöli el az arra járó kirándulót, hanem a Duna városi szakasza is. Aki pedig Prágát keresi fel szívesebben, a Moldva partján úgy sétálhat végig, mint egy elegáns promenádon. Ráadásul ezekben a városokban már nem csupán a folyók partján fizetnek irdatlan pénzeket a lakásokért, de a folyókra telepített lakóbárkákban élnek a leggazdagabb üzletemberek, sztárok. Keserűen rúgok odébb egy műanyag flakont abból a több tucatból, ami már eddig is az utamba akadt. Ahogy fölpillantok, egy hajó nevén akad meg a szemem: Európa. Úristen! mi mindenre hivatkozva használjuk napjainkban földrészünk nevét. Igen, ha minőséget, korrektséget, jó módot és jó modort szeretnénk emlegetni, elég csupán kimondania vén kontinens nevét. Ám úgy tűnik, itt, Budán és Pesten minden sarokra jut egy bikafejű Minotaurusz, aki - mint az ókori mesék mesélik - elrabolta szép hölgyünket. Nem is csodálkozom már, amikor az egykori Kossuth híd tájékán fölbukkan a nyári hőségben is hétrétegű kabátgyűjteményében a rakpart vándora. Megy, ballag, dülöngél, akár egy lépegető gép. Csodák csodája, az autók lassítanak, egyik-másik meg is hallgatja a lejmolós szövegét, időnként megcsörren az aprópénz, aztán folyik tovább minden: a kocsik, a csatornából a bűzös lé, és a szürke Duna, ami ugyan zavaros, de korántsem tetszik már bölcsnek és nagynak. Innen, a rakodópart alsó köveiről. • Folyik tovább minden...