Budapest, 2004. (27. évfolyam)
2. szám április - Jolsvai András: Visszajáró I.
B U D A 1' F. S T GFLFLFLFF ÁPRII.IS 34 - Kortárs Művészetek Házában, a CoinciDanee előadássorozat keretében mutatták be. Chouinard kivételesen képzett táncosai amellett, hogy művészetük nagy tehetségű képviselői, szinte minden előadóművészeti műfajban jártasak. Mesterük ugyanis soha nem kizárólag mozdulatban gondolkodik - igaz, abban a maximumot követeli. Chopin 28. sz. opusának 24 prelűdjére komponált koreográfiája egyszerre vad és lírai, formabontó, meglepetésekben bővelkedő munka: elbűvölő tiszteletlenséggel bánik Chopin zenéjével, annak játékosságát és tragikumát egy az egyben jelenítve meg, esetenként meglepően groteszk humorral színezve. A Le Cri du Monde sejtelmes, opálos terében egyiptomi frízek, etruszk vázarajzok elevenednek meg; az előadás különös emberi hangfoszlányokból, neszekből, ipari zajokból szerkesztett zenére komponált, változó tempójú, feszült táncjáték. Mostani látogatása alkalmával legfrissebb színpadi munkáját, a Chorale-t hozza Budapestre: a mű kiválóan illusztrálja, miként olvad egybe a zene, az emberi hang és a mozdulat Marie Chouinard színpadán. Hörgő, üvöltő zajok különös ritmussá, hátborzongató kórussá összeállva teremtenek alapot a szenvedélyesen lobogó koreográfiához. A műben nem csupán a különleges minőségű tánc, de a rendhagyó szcenika is elvarázsol bennünket. A táncjátékkal együtt Chouinard Cantique 1 című táncfilmje is látható lesz: a fotóművészként is elismert koreográfus első mozgóképes alkotása és annak főszereplője a 12. torontói mozgóképfesztiválon elnyerte a legjobb alakítás díját. Visszajáró I. JOLSVAI ANDRÁS • Szégyen, nem szégyen, elsőre nem találtam rá a Dagály utcára. Lendületesen túlmentem rajta, aztán csak a hajdani Kender-Jutánál tudtam megfordulni, mígnem lépésben araszolva, minden saroknál külön is lassítva végre ráleltem. Mentségem nincs - hisz végtelenül büszke vagyok városismeretemre, ezt az északi részt meg aztán tényleg úgy ismertem egykor, mint a tenyeremet - csak magyarázatom: a Váci út ugyanis annyira megváltozott, hogy ember legyen a talpán, aki kiismeri magát rajta. Itt, a Dagály utca torkolatánál, a hajdani villamosmegállóval szemben is egy új irodacsoda nehezedik az úttestre. Minden síkja görbül és fordul, oldalai kék opálüvegek, átláthatatlanok és kegyetlenek. Ember nem látszik sem benne, sem körötte, a portálokat is foncsor védi, meg a szokásos „Offices to let" felirat, a kíváncsi tekintetek elől. Pedig azok nemigen akadnak, ma már a/ig jár gyalogos a Dagály utcán. Gyerekkoromban pedig, egy-egy nyári vasárnapon, olyan tömeg hömpölygött végig itt, hogy az úttestet is beborította. Plédekkel az oldalán, tranzisztoros rádióval a vállán vonult a nép, s ha úgy esett, hogy a tolatómozdonyok miatt leeresztették a sorompót - „Tíz percen túl is zárva tartható", hirdette a felirat -, a testek oly igen egymáshoz préselődtek, mintha már a Dagály híres gombamedencéjében volnának. Sosem lelkesedtem a Dagály utcai tömegjelenetekért, pláne a strandpénztár előtti vaskordonnál eltöltött félórákért, mert, egyszerűen szólva, lenéztem ezt a strandot, ezt az utcát, ezt az egész Angyalföldet. Mi, büszke újpestiek, akik bérlettel jártunk a Tungsram-strandra, s még a gépház fölötti étteremben is foglalt asztalunk volt (pacalpörkölt!), nem is igen nézhettük másnak a Váci út füstös gyárait, poros-gangos bérházait, imbolygó lámpáit, mint időveszteségnek, melyet városunk és a fényes Budapest között mind újra el kell szenvednünk. De akárhogy berzenkedtem is, szezononkét négyszer-ötször csak kijutottunk a Dagályra - a zuglói rokonok miatt, akik utálták Újpestet, viszont szerették ezt a strandot. Mi viszont a zuglói rokonokat szerettük, beletörődve és kötelességszerűen, ahogy az ember a zuglói rokonait szereti. Itt találkoztunk velük, a sorompónál, Ella nénit könnyű volt felismerni hétmérföldes szalmakalapjáról, Sanyi bácsit meg a pohár söréről, melyet a Karikás Frigyes utcai kocsmából szerzett magának. A zuglói rokonok régen nem élnek már, de a kocsma ma is megvan, éppoly lepusztult és savanyú borszagú, mint egykor, s mintha a törzsvendégek se változtak volna semmit az évek során. Az utcát is Karikás Frigyesnek hívják, máshol biztosan elesett volna már, ha dandárkomisszárként nem tette is - egtáltalán, úgy tűnik, a Dagály utca közepén megállott az élet. Igaz, a sorompónak már hűlt helye, de a gaz takarta sínek még megvannak, elfutnak a Népsziget felé, a semmibe. A hajdani félelmetes MHSZ-központot (ahol katonaköteles ifjakat oktattak kedvezményes áron jutási őrmesterek a teher-és személy autóvezetés fortélyaira, s ahová egyszer engem is elcipeltek a barátaim, de már a jelentkezési ablaktól visszafordultam a helyiek modora láttán - volt aztán csodálkozás doszt a vásárhelyi laktanyában1 .) úgy látom, szétprivatizálták, sejtelmes bt.-k és kft.-k apró táblái a bejáratnál, de ember sehol, nem mehet valami fényesen az üzlet. Elmegyek még a Kisbojtárig - micsoda rántott velőjük volt egykor, édes istenem! -, ott aztán hátra kerülök az Erdért-stadion földes edzőpályája felé. Ott játszottam évekig áz Acélöntő és Csőgyár agyonmosott kék-fehér mezében. De büszkén vonultunk végig itt egy-egy győzelem után - merthogy a kölcsönöltözőnk sok-sok utcányira volt innen. Megvan a pálya még, bár egy felfújható teniszhelyet kiszakítottak belőle, állnak az egykori korlátok, a padok meg a nyírfák, „b/aszkettes" futballkarrierem tanúi. Elsétálok a tizenhatoshoz, és már-már lendülne a lábam, mint régen, amikor egy gondnokszerű vénember bukkan elő a sarok mögül. Rám néz, és csak ennyit mond: - Ma elmarad az öregfiúk-meccs. Magának nem szóltakP •