Budapest, 2004. (27. évfolyam)

2. szám április - Őz Zsolt: Aluljárás

II U D A P F.ST Á L' R M , I S és kissé eldugott sorstársa, ahol még a „látvány" szót is elfelejtették oda­biggyeszteni a „pékség" szó elé, vi­szont rendes, régi vágású kakaós csi­gát árulnak. Elönt a nosztalgia, eszem­be jut boldogult elemista korom és az iskolai jelmezverseny első díja, amikor két ilyen péktermék, egy fe­hér lepedő és némi smink bevetésé­vel Leia hercegnőt domborítottam. Van még egy közért, ahol a piaci viszonyokat pontosan felmérve a fél­decis kamu rövid és az olcsó árkate­góriás sör jelenti a fő profilt, nézem egy darabig a fiatal, mérhetetlenül fáradtnak tűnő árus leányt, és: unat­kozom. Egy óra elteltével statikussá válik a nyüzsgés, sehol egy ismert arc, politikus, médiamogul, bulvárművész, de még egy nyamvadt megasztár sem teszi tiszteletét, hát igen, ez szó sze­rint nem az ő szintjük. Kiegyeznék akár egy tarkopasz gengszterszerűség látványával is, de fekete BMW-vel elég nehéz lehet lehajtani a lépcsőn. Sanyi, mintha olvasna a gondolata­imban, engedélyez magának egy szusz­szanásnyi szünetet, és valami olyat Macska jaj mond, hogy ha nagyon akarok, álldo­gálhatok itt késő estig is, de szerinte nagyjából láttam már mindent, amit a föld alatt látni lehet. Még felhívja a figyelmemet egy fiatal társaságra, amely itt beszéli meg, hogy melyik moziba, bocsánat, kultiplexbe menjenek is­kola helyett, a csapat létszáma óra­rendtől függően kettő és húsz között ingadozik. Köztük és Sanyiék között hallgatólagos megállapodás jött létre, mely szerint utóbbiak mindennap kapnak egy százast, aminek roppant mód örülnek. Ezután megszemlélünk egy baltaarcú egyedekből álló cso­portosulást a hatos villamos megálló­jába felvezető lépcsőnél. „Zsebesek" - mondja informátorom, leplezetlen undorral a hangjában. „Mindenki tud­ja, hogy azok, de egyszerűen nem le­het elkapni őket!" - teszi még hozzá, aztán ismét munkába áll, én meg tá­masztom a falat tovább. Végjáték Egészen késő estig támasztottam. Fél óra erejéig engedélyeztem magamnak egy kimenőt a felszíni napsütötte sáv­ig, álmélkodtam egyet, hogy rajtaütés­szérűén beköszöntött a tavasz, majd magyarázkodtam egy régi arra tévedt ismerősnek, hogy most éppen inkog­nitóban vagyok, aztán vártam este tíz­ig, miközben egyhangúan hullámzott az embersereg, végül szépen hazaman­kóztam egy szép, egészséges közhely­lvel tarsolyomban: a föld alatt is van élet. Csak a természetes fény hibád­zik. • Igazoltan jelen

Next

/
Oldalképek
Tartalom