Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - POSTA

posta 1055 Honvéd utca 18. II. 1. Telefon: 112-710 A szabadság hősei és mártírjai: a magyar ellenállók A szabadságért életüket áldozó hősök nevét nem fekete gyásszal borítja be az emlékezet, a nemzet tudata magába zárta, megőrizte személyüket, tettüket, fölemelő halálukat. Ezt bizonyítják a hozzánk érkező megjegyzések, köztük két levél is, melyeket örömmel adunk közre. R. Takács András (Budapest VI., Lenin krt. 75.) kedves olvasónk a következőket írja: „Szeretettel és jóleső kíváncsisággal veszem kezembe már régóta lapjukat, s mint barát és olvasó szeretném egy tévedés korrigálására felhívni szíves figyelmüket. Az 1987/11. számban olvastam érdeklődéssel és megelégedett örömmel Mészáros István Piarista köz című kitűnő írását. Ebben szerepel a nyilvánvaló tévedés Szerb Antal és Tartsay Vilmos haláláról. 1./ A lefolytatott kutatások alapján sem bizonyítható, de erősen feltételezhető, hogy Szerb Antalt nem puskagolyó ölte meg a táborban, hanem Balf és Kópháza között az út szélén agyonverték. 2./ Tartsay Vilmos (ő így írta nevét, nem ,,cs"-vel) esetében viszont tény, hogy nem Sopronkőhidán végezték ki golyóval, hanem 1944. december 8-án 14 órakor a Margit körúti katonai fogház udvarán (Mártírok útja), tehát Budapesten kötél által végezték ki Nagy Jenövei és Kiss Jánossal együtt. Tábornok ő nem volt sem halálakor, sem azután. Mint huszártiszt, az iskoláit kiváló minősítéssel elvégzett vezérkari százados, bizonyos törvények kiterjesztésétől való aggodalma miatt nyugdíjazását kérte, így nyugállományú vezérkari századosként adta életét. Letartóztatásáig óriási katonai szaktudásával a Magyar Frontból kinövő Felszabadítási Mozgalom katonai vonalát szervezte és szolgálta. A háború után mindhárom mártír tisztet előléptették, így lett Tartsay Vilmos halála után (post mortem) a demokratikus új magyar hadsereg ezredese. Úgy éreztem, hogy a tévedés nem méltó a mártírok emlékéhez, és ennyit meg kell írnom a helyreigazításhoz." A másik levelet kiváló külső munkatársunktól és levelező barátunktól, dr. DeI Medico Imrétől (1149 Budapest, Handzsár u. 6.) kaptuk. „ Tisztelt Szerkesztőség! Az 1987/11. számban „Piarista köz" címmel megjelent cikkben szó esik a nyilas kormány által halálra ítélt és kivégzett Tartsay Vilmosról. Azt írják róla, hogy tábornok volt, akit Sopronkőhidán állítottak a kivégző szakasz elé. A fentiek némi korrekcióra szorulnak, mert Tartsay Vilmost — aki nevét „ts"-sel írta — ellenálló társaival, Kiss Jánossal és Nagy Jenővel Budapesten, a Margit körúti katonai fegyházban végezték ki, méghozzá kötéllel és nem golyóval. A cikkírót alighanem az tévesztette meg, hogy az ellenállási szervezet élén álló Bajcsy-Zsilinszky Endrét Sopronkőhidán végezték ki. Ennek az volt az oka, hogy a törvényesség látszatára olykor adni óhajtó nyilas kormány az országgyűlési képviselő Bajcsy-Zsilinszkyt csak abban az esetben állíthatta bíróság elé, ha az országgyűlés megvonja tőle a mentelmi jogot, azaz kiadja. Mivel a szervezet többi tagját nem védte mentelmi jog, velük szemben már Budapesten meghozták az ítéletet, és a három halálosat végre is hajtották. Bajcsy-Zsilinszky ügyét el kellett különíteni a többitől. Időközben pedig a szovjet csapatok annyira megközelítették a fővárost, hogy a bíróság és foglyai a nyugati határszélre települtek. A Sopronban ülésező országgyűlés kiadta Bajcsy-Zsilinszkyt, akit ezután ugyanúgy, mint a három katonatisztet, kötéllel végeztek ki." Néha egybeesnek a jelképek meg a dátumok, és így erősítik egymást. Nekünk ide s tova száznegyven éve többet jelent március idusa, mint a föld más vidékein lakóknak. Ilyenkor, ahogy Babits Mihály Húsvét előtt című versében megfogalmazta: a levegőn, a szél erején érezni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának... de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének!" És ebben az énekben benne vannak tettek és személyek, mindazok, akik hozzátartoznak sorsunkhoz, ingatag, szélsőségeket kedvelő öntudatunkhoz, mert példájukkal igyekeztek azt formálni, szilárdítani. Közéjük tartoznak az ezerkilencszáznegyvennégyes idők ellenállói, mártírjai. Ezért is közölt lapunk többek között Kiss János altábornagyról megemlékezést Kiss Sándor és Jávor Ottó tollából a Budapest 1984/12. számában, melyből emlékeztetőül és tiszteletadásként felidézünk néhány sort. „Az altábornagy... felemelt fejjel, nyugodtan közeledett a kivégzés színhelyéhez. Lassan a bitófa alá ért. Néhány perc múlva jelentették a halál beálltát. Az esperes nem teljesítette a hadtestparancsnok azon parancsát, hogy a kivégzési négyszög és az egybegyűlt csapatok előtt jelentse ki: »így járnak az árulók« — hanem megtörve a csendet, hangos imába kezdett: »Imádkozzunk elhunyt bajtársaink lelki üdvéért« — és elkezdte a Miatyánkot." Magam pedig így fogalmaztam: „...történelmünk tanulsága: a ...mártírok példája beépült a tudatba, az emlékezetbe, átsegítve a nemzetet az újabb megpróbáltatásokon... már hallatszott a fővárosban a szovjet tüzérség ágyúinak hangja, 1944. december 8-án végezték ki. A bitófa előtt is pontosan fogalmazott. Azt mondta: Itt is a hazámért halok meg." Még két megjegyzés. Kiss János altábornagy testvére, Kiss Sándor itt él Budapesten, öregen, betegesen, de még mindig dolgozva visszaemlékezésein. Szerb Antal és Halász Gábor halálának a helyét és körülményeit nem ismerhetjük pontosan. Az bizonyos, hogy Szerb Antalt, Halász Gábort és Sárközi Györgyöt együtt hajtották el. A kiszabadításukra tett kísérletek nem sikerültek, vagy mert együtt akartak maradni, vagy más okból. Nemes Nagy Ágnes ír róluk Látkép gesztenyefával című esszékötetében, melyet e számunkban ismertetünk. Valószínűleg ő volt az, aki — ugyancsak szökésük ügyében — utoljára beszélt velük itt, Budapesten. Trolitörténet Ugyancsak Del Medico Imre írja: „Az 1987/10. számban a ,,Százéves a tuja" című cikkben szó esik a trolibuszról is, ami 1949-ben jelent meg először a pesti utcákon. Ezt az adatot azonban ki kell egészíteni, ugyanis Budapesten már volt egy rövid trolivonal a háború előtt is, a Bécsi út és a Vörösvári út találkozásától vezetett az Óbudai temetőig. Az ostrom alatt ment tönkre a vezeték, amit aztán csak oktatási célból hoztak ideiglenesen helyre. Egyébként nem véletlen, hogy éppen 1949. december 21-én indult meg a trolibusz az Országház és a Városliget között, és éppen 70-es számmal. Akkor volt ugyanis Sztálin 70. születésnapja, és ennek a tiszteletére indult meg éppen aznap a járat, és azért kapta az első vonal a 70-es számot. Ez is bizonyítja azt, hogy olykor milyen sajátosan kapcsolódik a helytörténet a köztörténelemhez. Sajnálatos azonban, hogy a budapesti nem csuklós trolibuszok belső elrendezése igen rossz. Egyes ülések olyan szűkek, hogy még a gyerekek is alig férnek el. A kocsik fűtését pedig nem a vezető kezeli, hanem a remízben állítják be. Még így sem érthető azonban, hogy télen többnyire fűtetlenül, nyáron pedig olykor fűtve járnak a trolik." Elnézést kérünk kedves, külföldi (NSZK) levelezőnktől, Gudula Orthtól, amiért 1987/11. számunkban a nyomda — úgy látszik, nem hitt a kéziratnak — egy „n"-et beleírt keresztnevébe. Ez az „értelmes hiba" tipikus esete, de adott esetben hiba.