Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Stenczer Ferenc: Sajtóvisszhang 1944-1945

dogó szóval is. Alig látom a leírt betűket e kis gyertya mellett. El­jött hozzám az első napokban egy ismeretlen nyomdász, megkér­dezte, hogy nincs-e valamire szükségem, s ezzel a szóval köszönt el tőlem: „szabadság". Eljött hozzám a legvadabb aknatűzben egy szegény munkásasszony is, aki talán úgy érezte, hogy valaha jót tettem vele, zsírt és néhány fagyott almát hozott, mert azt hit­te, hogy éhezem. És szerdán belépett a pincébe egy orosz katona, megállt a gyertyafényben, és azt mondta: „Nyima kleba?" és le­tett az asztalra egy kenyeret, szégyenkező kézmozdulattal, szinte bocsánatkéréssel. Soha nem fogom elfelejteni zavart kis moso­lyát. Ez az arc volt nekem ott a gyertyafényben az élő Krisztus. Ezt a szót: szabadság, azt a pár fonnyadt almát, ezt az orosz mo­solyt soha nem tudom visszafizetni nekik. Emberek, ti gazdagok vagytok. Eszméljetek rá mindannyian, hogy gazdagok vagytok. Ne sirassátok az anyagokat. Kincsetek a jóság, amelynek erejét és fényét még nem ismertétek meg eléggé önmagatokban sem. Most éveken át golyó és börtön járt annak, aki azt merte mondani: sze­retet. Istenem, szegények, mondta egy asszony az elhurcolt zsidó­kat látva, s már feléje sújtott a puskatus. De mi, akik még élünk, most higgyünk igazán ebben a mérhetetlen erőben: szabadság. A világtörténelem minden csodájának forrása ez az erő. Hiszek az emberi jóságban. Ez a hit visz most rogyadozó lábbakkal a nyomda felé. Nemsokára kigyullad a villany. Hol vagytok szí­nészbarátaim? Gyertek elő, játszani akarunk, találunk még vala­hol egy üres termet. Játszani, énekelni, vigasztalni. Emberek, boldogtalan embertársaim, hirdessétek és mutassátok fel az em­beri jóságot, mert ez most az egyetlen, de roppant kincsetek. A lapát, amely a törmeléket arrébb dobja, e néma lapát is azt fogja hirdetni. Minden munka, minden kézmozdulat. A háború szennye most már nemsokára lefolyik rólunk, mint a boncterem feketevörös, bűzös leve. Fölmossuk padlóinkat és lelkeinket. Munkára fel, emberek. Halljátok a kiáltásunkat? Élünk! Szabadság, 1945. január 22. ÖRVÖS LAJOS r így indul az élet Budapesten A moszkvai Tassz, a londoni Reuter, az amerikai Associated Press munkatársainak hosszú hetek óta drámai témája Budapest, de a legborzasztóbb élmény mindig a magyar újságíróé, aki saját otthonának romjai közül küldi háborús tudósítását. Kiégett házak között, halomba gyűjtött téglakupacokon mászkálva jutottam Sorok­sár felől a fővárosba. A korai sötétségben hosszú félórákon át egy gyenge mécses fénye sem szűrődik ki az utat szegélyező bér­házakból, s csak közelről vettem észre: az ablak helyén sötét űr tátong, belül nincs is ház, a külső fal csak keret, határa az élet­nek, amelyen belül otthon, család, szépség, csúnyaság, jóság, rosszaság, harag, békesség s ezek minden kis tartozéka elpusztult, megsemmisült. Önkéntelenül is felötlik a kérdés bennem: hol van a sok lakó, a gyerekek, a vice?... Idegen a város, az üres, leomló foltokban feltünedező Ferenc körút, a pompás Horthy-híd meg­maradt első pillére. Hordókba, deszkákba, emberekbe ütközöm. Nappal Budapest zsúfolt a munkába siető emberektől. Szinte bíztató a körúti tömegek hullámzása. Növelik a sokaságot a lakóházak előtti járdán, útkö­zépen közmunkát végző férfiak, nők csoportjai, amelyek havat, szemetet, a bombázott házak előtt pedig a téglákat és a törmelé­keket kupacba hordják, aztán kiskocsikon a megjelölt lerakodó­helyekre szállítják. Mintha Budapest már szépítené magát, szaba­dulni akarna már a szennytől, piszoktól. Ahogy a város belsejé­be, különösen a Belváros felé közeledem, annál észbontóbb a pusztítás képe. Majdnem statisztikus pontossággal megállapítha­tó, hogy ablak nem létezik, sértetlen ház nincs. Egyetlen nyitott üzletet sem látok — a lakosság kizárólag megmaradt kicsi készle­tének roncsaiból él. Bámulatos azonban a segíteni akarás. A szomszéd, az ismerős, de gyakran vadidegen egy kis babhoz, né­hány tuskó fához, faggyúdarabhoz juttatja a nélkülözőt. Sok ne­hézséget okoz a közlekedési eszközök hiánya is. Sokan a külváro­sokból gyalogolnak be a város másik részébe, ami mind erőben, mind időben veszteséget jelent. A Pest közeléből reggelenként be­jövő munkások megsegítésére az orosz parancsnokság a magyar hatóságokkal karöltve gőzmozdonnyal vontatott villamoskocsi­kat állított be, amelyek több irányból jutnak a város belsejébe. Budára még nehéz az átjutás. Csupán Újpest felé van egy rögtön­zött fahíd. Szociális viszonylatban nehéz lenne képet alkotni Budapestről. A lakosság között ben­sőséges csereviszony alakult ki: az üzleteket, a boltokat a köruta­kon orosz-magyar szótárt, citrompótlót, cipőfűzőt kínáló árusok helyettesítik. A hivatalok, szakszervezetek nagyrészt már működ­nek, s lehetővé teszik a szabadabb élet kialakulását a munkásság, de az értelmiség számára is. A városi szervezet hatalmas munkát fejt ki Budapest lakosságának élelmiszerellátásáért. Ezt az óriási horderejű feladatot Budapest közellátási kormánybiztossága vál­lalta, melynek élén Vas Zoltán emberfeletti küzdelemmel intézi a már felállított és még felállítandó létfontosságú népkonyhák ügyét, az egész ellátás égető kérdését. Szociális életről beszélve a mindennapi élettel velejáró visszás­ságokról is említést kell tenni. így a parányira lezsugorodott feke­tepiacról, amely őrületes árakon eteti a korlátlan pénzzel rendel­kezőket. Az új közellátási rendelet erre is kitér, amikor szigorúan előírja az árukészlet bejelentési kötelezettségét. A Pestről Budára és vissza közlekedő csónakosok kicsiny cso­portja 100-1000 pengőig terjedő összegért viszi át a túlsó partra a hozzátartozók után kutató lakosságot. Naponta történnek töme­ges szerencsétlenségek a csónakokba bepréselt emberek között. A fővárosnak kellene kezébe vennie ezt a forgalmat. Sajtó, színház, mozi, rádió nélkül nem élhet, nem képzelhető el Budapest. Az emberek jó­formán még elő sem bújtak a pincékből, a Darvas József, Kállai Gyula és Zilahy Lajos szerkesztette Szabadság című napilag már befutotta a pesti utcát. Eltelt néhány hét, azóta megjelent a Nép­szava Szakasits Árpáddal a címlapon. Most jelenik meg a Szabad Szó, Bajcsy-Zsilinszky Endre vértanú halált halt magyar képvise­lő bátor hangú néplapja napilap formájában. Megjelenik még a Pillanat című hetilag s röplapszerűen a Film, Színház, Irodalom — ismert szerkesztőjét, Egyed Zoltánt Sopron-kőhidán gyötör­ték halálra a nyilasok. Rövidesen újjáéled a Kis Újság, Desewffy Gyula demokratikus napilapja, és tervbe vették irodalmi hetilap kiadását is. Mozi már játszik, óriási tömegeket vonz az Urániában naponta háromszor levetített nagysikerű orosz film: a Tovaris P. Szervezés alatt áll a rádió, és előreláthatólag egy-két hónapon belül ott is megindul az élet. Nagy erővel folyik a színházi élet talpraállítása. Az összelőtt színházakban gyülekeznek a színművészek, és máris bekapcso­lódtak az új, fiatal erők. A színházak élére kinevezték az igazga­tókat: a Nemzeti Színházban Major Tamás, az Andrássy úti szín­házban Várkonyi Zoltán, a Vígszínházban Jób Dániel, a Zene­művészeti Főiskolán pedig Kodály Zoltán vezetése alatt folyik a munka. A Nemzeti Színház épületének erős sérülései miatt a Ma­gyar Színházban tartja előadásait. Major Tamás és Gobbi Hilda — ahogy sietve elmondották — már próbálnak a Nemzeti Kama­raszínházban. A körúton láttam Básti Lajost karján a „Tyeatr" felirattal, be­széltem Greguss Zoltánnal és Pataki Jenővel is. Orsolya Erzsi, a Vígszínház tagja s több neves színész szívesen lejönne Szegedre, ha megfelelő közlekedési eszköz állna rendelkezésre. Ugyanilyen problémákról beszélt Karády Katalin is. A színházi élet megindu­lását várja Csikós Rózsi is, akinek férje, Fényes Szabolcs vezeti újra a Fővárosi Operettet. A Városi Színház továbbra is a Kultur­ház szerepét tölti be. így indul Budapesten a élet, az emberek — amikor lapáttal, kiskocsival munkába sietnek — megérzik: Budapest tisztasága, szépsége az életet jelenti. Délmagyarország, 1945, március 18. Válogatta: STENCZER FERENC 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom