Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Gáspár Tibor: Hogy jobban éljünk itt

Hogy jobban éljünk ITT r Uj általános városrendezési terv Elsősorban a tömeges lakásépítéssel összefüggésben bontakozott ki az a nagyarányú, négy évtizedes fejlődés, amelynek leegyszerűsített képlete a következő: A súlyos háborús pusztítást 1950-ben területileg jelentős városnövelés követte, melynek következményeként számos elmaradott kisváros és község együttesét kellett Nagy-Budapestté fejleszteni. Két évtizedes nyomasztó népességnövekedés következett be a meglevő, égyébként is jelentős lakáshiány ellenére. Mindez a komplex városfejlesztés igényének fenntartása, a lakásépítés folyamatos prioritása és dinamizmusának feltétlen biztosítása mellett zajlott le. A lakásépítés tehát egyrészt jelzi az „elért sikereket, eredményeket", másrészt a fellépő problémák okozója is. Budapest településtörténeti előzményei 2000 évesek. A város hányatott sorsa, sok pusztulása miatt mégis fiatal. A múlt század második felében a 194 négyzetkilométer nagyságú, tíz kerületre tagolt főváros 290 ezer lelket számlált — a századfordulón 700 ezret —, s lélekszáma az 1940-es években érte el az egymilliót. A második világháború, 1944 végén, 1945 elején, hihetetlen méretű károkat okozott. A nehéz körülmények között megindult újjáépítés csak lassan haladt. 1950-ben Budapest területének növelését határozták el, és hét, addig önálló kisvárost, valamint 16 községet csatoltak hozzá. így jött létre az 1590 ezer lakosú, 22 kerületre tagolt, 525 négyzetkilométer alapterületű Nagy-Budapest. Az ellátási aránytalanságok megszüntetése A városfejlesztés legfőbb feladata az akkoriban kialakult helyzetben az volt, hogy megszüntesse a város különböző területei közötti ellátásbeli aránytalanságokat, a peremkerületeket intézményekkel, közművekkel, közlekedéssel lássa el. A lakásépítés állami feladattá vált, és kezdetét vette az a folyamat, mely különböző tényezők együttes hatására, elsősorban az ugrásszerűen növekedő városba áramlás következtében, állandósította, sőt, egyre növelte a lakáshiányt. Ez a helyzet állította követelően előtérbe a szervezett, koncentrált lakásépítést, a lakótelepek létrehozását — egyúttal pedig „determinálta" a főváros egymásra épülő általános rendezési terveinek koncepcióját. A folyamatos fejlesztés szükségszerűen növelte a város lakótereit, illetve beépített területeit. 1950 és 1960 között a főváros lakosságának száma 1590 ezerről 1804 ezerre emelkedett. A növekedés évenként átlagosan 1,3 százaléka volt. A 60-as években azonos tendencia érvényesül, újabb tíz esztendő elteltével a népességszám meghaladta a kétmilliót, a főváros 2001 ezer lakost számlált. Míg 1960-ban a budapesti népességkoncentráció 18,6 százaléka az ország népességének — 1970-ben 19,4 százalék. Két évtized alatt 400 ezer a népességnövekedés. A népességszám alakulásával kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy e két évtized folyamán a természetes szaporodás általában negatív értéket mutatott. A mélypont 1962. A népességnövekedésben a bevándorlás a döntő tényező, amely például 1960-ban egy év alatt 40 ezer fő. A 60-as évektől csökken a bevándorlás, évenkénti átlaga 16-18 ezer fő körül mozog. Egyre érezhetőbbé válik, hogy részben az ország mezőgazdaságának, részben a vidéki városoknak a fejlesztése révén növekszik a vidék népességmegtartó képessége, a fővárosba áramlás — nemcsak az adminisztratív korlátozások hatására — csökken. 1960-ban a kormányzat 15 éves országos lakásfejlesztési programot határozott el. A program egyik súlypontja a fővárosban van, ahol ez idő tájt — a II. ötéves terv induló szakaszában — a lakáshelyzet igen rossz. 1804 ezer a népességszám a fővárosban, a családegységeké több mint 700 ezer, a lakásoké pedig csak 540 ezer, a hiány 180 ezer. Kedvezőtlen a lakásállomány összetétele is: 60 százalék az egyszobás, nagyrészt komfort nélküli lakás. Az épületek műszaki állapota általában rossz, sok a régi fafödém, itt jellemző a korszerűtlen fűtés, komoly karbantartási elmaradások mutatkoznak. A cél — min-6