Budapest, 1988. (26. évfolyam)
12. szám december - TÉKA
téka A főváros irodalmából ajánljuk WILHELM DROSTE Budapest ,,Ebből a városból sugárzik valami, amit Hannoverben vagy Osnarbrückben hiába keresnénk, még ha e városokban minden nyugodtabban, precízebben, rendesebben működik is" — állapítja meg könyvében Budapestről Wilhelm Droste. A nagy alakú, elegáns kiállítású kötet a hamburgi Ellert és Richter Kiadó városokat bemutató, ún. „Fehér sorozatában" jelent meg májusban. A városportré szerzője, a 35 éves Wilhelm Droste német-történelem-politológia szakot végzett a marburgi egyetemen, jelenleg pedig többedmagával egy kávéházat üzemeltet Hamburgban. Jól beszél magyarul; 1985-ben egy évig ösztöndíjasként magyar irodalmat tanult az ELTE bölcsészkarán, és azóta is évente több hónapot tölt Budapesten. Droste szerint Budapest — sajátos komphelyzetéből adódóan — a keleti és a nyugati modellektől egyaránt eltérő európai fejlődés lehetőségét hordozza magában. Mert — véleménye szerint — ez a város, történeti hányattatásai ellenére is, még mindig „javíthatatlanul fiatal". A városportré az idegen számára még inkább zűrzavarosnak tetsző jelenből indul, hogy a múlt és a félmúlt vázlatos felidézése után ismét a mához térjen vissza. Az első fejezet pillanatfelvételén még minden érthetetlenül kaotikus: „A mai Budapest sok tekintetben a bábeli toronyépítés újkori megfelelője" — olvashatjuk a bevezetőben. A történelmi és helytörténeti vizsgálódás után a város mai, mindennapi életét egy fiktív szociológiai vizsgálat térképezi föl. Ha racionálisabb nem is — Magyarországról van szó! —, de egyre érthetőbb lesz a kép. Droste tudja, hogy a mai „ideges Budapestet" csak a zaklatott várostörténet: a megsemmisülések, idegen megszállások és újjáéledések állandó körforgásának ismeretében lehet megérteni. Egyszerre látja és láttatja a sajátos budapesti szimbiózist: jelen és múlt állandó, fojtogató vagy megtermékenyítő összefonódását. „Már a puszta földrajzi fekvés is történelmi összeütközések színteréül jelölte ki ezt a helyet" — állapítja meg. Magyarország és különösen Budapest történelmi szerencsétlensége — kultúrtörténetileg talán szerencséje —, hogy különböző érdekszférák és kultúrkörök metszéspontjában fekszik. így vált a város — Droste kifejezésével — a „történelem gyűjtőmedencéjévé"; így lehetséges, hogy a mai Budapesten egyszerre láthatók a rómaiak, a törökök, a Habsburgok ittlétének emlékei; hogy a házakon máig felfedezhető a második világháború vagy akár 1956 utcai harcainak nyoma. Droste külön fejezetet szentel a „valószerűtlenség fővárosának", a századfordulós Budapestnek, hiszen ez az időszak alapvetően meghatározza a város mai arculatát. Nemcsak a millennium jellegzetes, eklektikus vagy díszletszerűen magyaros építményei, hanem az a mód is, ahogy az akkortájt született főváros a századforduló hirtelen és természetellenesen nyugat-eruópai méretű metropolissá növekedett. „Való, hogy ez a város dacos, hirtelenkedő csodából nőtt hirtelen nagyra, s való az is, hogy véres áldozatokkal fizette meg e város bűnös árát egy kis félszeg, nyomorék ország" — idézi értőn Droste Ady Endre idevágó cikkét (A Városos Magyarország, 1911). A jelenhez visszatérve érdemes elgondolkozni a könyv ama állításán, hogy a magyarokra, különösen a budapestiekre még ma is jellemző ez a századfordulóról eredeztethető „identitás nélküli identitás". A hamburgi fiatalember úgy véli, hogy a pestiek mesterei az idegen elemek beolvasztásának és önmaguk egyidejű idegenné formálásának: ,,Halálosan félnek attól, hogy elvesztik egyéniségüket, de egyben mindent elkövetnek, hogy maguk vessék le, lehetőleg európai módon, lehetőleg a kor követelményeinek maradéktalanul megfelelve, de legfőképpen: minél gyorsabban." A tipikus budapesti, szerinte, nem külső jegyein — ahhoz túl nemzetközi ez a város —, hanem lelki habitusan ismerszik meg: ,,Egészen sajátosan ingadozik a gátlástalan öntúlértékelés és a tehetetlen kishitűség között. Állandó nyugtalanság pótolja benne a belső biztonságot, mintha minden egyes budapesti a felizgatott várostörténelem miniatűr lelki tükre volna." Nehéz, persze, kiegyensúlyozottnak lenni ott, ahol az egész korábbi értékrendszer egyensúlyvesztésben szenved, és az egyetlen biztos pont a havi fix — legalábbis értékében — évek óta alig változó összege. Nem véletlen, hogy a mai Budapest felmérésére induló képzeletbeli szociológus kétségbeesve gyűri össze nyugati precizitással összeállított kérdőíveit. A „Vásárlási láz és a szűkös élet" című fejezet érzékletesen — bár néhol túlságosan is sarkítva — mutatja be a budapestiek mindennapi problémáit: a katasztrofális lakáshelyzetet, a szükségszerű másod- és harmadállásokat vagy akár az egyre durvább és színtelenebb nyelvhasználatban tükröződő kulturális hiányosságokat. Droste félti Budapestet az át nem gondolt, felszíni modernizációtól, amely veszélyezteti a város egyéni arculatát, anélkül, hogy gondjain érdemben enyhítene. A lakkozás elfedi, de meg nem szűnteti a rozsdafoltokat. A nyugati áruk bűvöletébe került Budapest ki van téve annak a veszélynek, hogy — idézem az általa használt századvégi hasonlatot —: „villámgyorsan, ráadásul a szabad akarat látszatával öntörvényszerű szépségből roszszul fizetett, elnyomorodó utcalánnyá válik." Pedig a város bővelkedik igazi, csak itt megtalálható kincsekben. Itt vannak, például, a fürdők. „Mindegyik egy külön, szuverén világ" — állapítja meg Droste az utolsó fejezetben. Mert bár az egykori fürdőváros mára krónikus uszodahiányban szenved, a természetes vizek még mindig csodákra képesek. A szerző — kedvcsinálóként — értő alapossággal mutatja be a Rudas-béli fürdőzés teljes ceremóniáját. Fontosnak tartja szólni a budapestiek másik tipikus felüdülési forrásáról, a — fürdőkhöz hasonlóan török eredetű — feketekávéról is. „Ez a hajtóanyag — írja —, amely az egész túlhajtott, erején felül teljesítő város állandó mozgásban tartja." Ám a koffeinkultusz ellenére is kevés reményt lát arra, hogy a kávézás szentélye, a kávéház Budapesten újra élő intézmény lehessen: ahhoz ugyanis a pestieknek újra fel kellene fedezniük az időt — s ettől a nagyvárosi élet ma távolabb áll, mint valaha. Sajnálatos, hogy az esetlegesen kiválasztott és elrendezett képanyag nem éri el a szöveg színvonalát; inkább csak kuriózumokat mutat be. Szellemesek viszont Droste maliciózus-irónikus képaláírásai: A Lánchídról készült — kivételesen igen hangulatos képet, például, így kommentálja: „Minden budapesti gyerek tudja, hogy a Lánchíd oroszlánjainak hiányzik a nyelvük. Mindegy. Lényeg, hogy a láncok tartsanak." A kötet stílusát egyébként mindvégig szeretetteljes irónia jellemzi. Wilhelm Droste szokatlan műfajt hozott létre. Városportréja a publicisztika, az irodalmi esszé, a történelmi tanulmány és a szociográfia eszközeit használja, de mindegyikből különböző, új minőséget teremt. Tényszerű de nem száraz, informatív, de nem élettelen; mindvégig érződik benne a személyes jelenlét, az élmény elevensége. A könyv elsősorban nem gyakorlati útmutatást ad: célja az, hogy az olvasó mélyebben megismerje és megértse a várost. Magyar kiadása a budapestiek számára is érdekes, a jobb önismerethez hozzásegítő olvasmány lehetne. (Ellert és Richter Kiadó) MÓDOS MÁRTON