Budapest, 1988. (26. évfolyam)
11. szám november - Erki Edit: Kassák műhelyei
kedők, bankárok, ügyvédek, orvosok gyerekei, a szó polgári értelmében jóI berendezett, süppedős fotelekkel, pamlagokkal, szőnyegekkel, vitrinekkel felszerelt otthonokban éltek. Többükhöz éveken át bejáratos voltam, tudtam, mi a jómódú polgárok ízlése, de mindez közömbösen hagyott. Soha, egyetlen egyszer sem éreztem, hogy ilyen lakásban szeretnék élni. De amikor Kasihoz először fölmentem, tudtam, ez az a keret, amit elviselnék magam is. A lakás két külön bejáratú szobából és mellékhelyiségekből állt. Kasi akkor már csak egy szobát lakott, Jolán halála után a másik szoba albérlőnek volt kiadva. A Mutter az előszobából üvegfallal elválasztott cselédszobában aludt. Itt láttam először olyan sima vonalú, szobához tervezett bútorokat, fa! mellett elhelyezett iratszekrényt, íróasztalt nádfonatú karosszékkel, könyvespolcokat, amelyek célszerűségükkel, nemes anyagukkal, színükkel, a rájuk helyezett használati tárgyakkal, vázákkal, hamutartókkal, a munkához szükséges iratokkal nem voltak tolakodók, amit gazdag barátnőim lakásában éreztem, és zsúfoltságukkal nem szippantották el a levegőt, nem gátolták a benne lakót mozgásszabadságában, mint szüleim otthonában. Emlékszem, ebben az otthonban hányszor sóhajtottam fel: itt az ember vagy egy bútordarabnak, vagy egy másik embernek megy neki. Kasi otthonában a kis szoba tágasnak hatott. Pedig ebben az egyetlen szobában dolgozott, aludt és néha vendéget is fogadott. A munkához szükséges és a könyvektől, virágoktól mindig színes, falhoz simuló bútorokkal szemben, a szemközti falnál egy szokottnál jóval szélesebb dívány, vörös-fehér csíkos erdélyi szőttessel letakarva, még otthonosabbá tette a szobát. A sarokban cserépkályha és körülötte két széles bőrfotel, mely egy kis háromlábú asztalt fogott közre. Ez volt a feketéző-, ebédlőasztal, itt ültünk le tereferélni, vendéget fogadni, cigarettázni. A szoba közepén egyetlen bútordarab állt, kis méretű, amerikai, rolós íróasztal, írógéppel. A parketten színes, mindig tiszta rongyszőnyeg. Az ötven éven túli, alapjában beérkezett írónak csak ennyire tellett, de mégis, mégis, milyen szép volt mindez! A falon Kasi saját, nagyméretű konstruktív képei, Mattis-Teutsch, Kmetty, Bohacsek, Modok Mária, Czóbel és még nem tudom, ki mindenkié, s ha eleinte nem is szerettem külön-külön mindegyik képet, az összhatás felemelő és megnyugtató volt. 1946-ban kiköltöztünk Békásmegyerre. A természettel együtt élni, ez új gyönyörűséget jelentett mindkettőnknek. És Kasi festeni kezdett. " (Hegyi Béla: Alkotó idősarok) Kassák öregkori naplójában (Szénaboglya, Alföld, 1985-86.) rögzíti Békásmegyerrel kapcsolatos írásait, gondolatait: ,,Ha nincs a békási ház nagy csöndje, gyümölcsöskertje, nem éltem volna túl az elmúlt komisz esztendőket. Alig ért el hozzám a rágalmazók, vádaskodók üvöltése, és nem kellett szembefordulnom embernek álcázott vadállati ábrázatukkal. De a legvédettebb remeteségből is elég nyolc év. Nem kínozhattak agyon tűszúrásokkal, de ha tovább tart, megőrültem volna a magányosságtól. Ma sem babusgat senki az ölében, senki sem enyhült meg az irányomban, de már nem félek tőlük, nem is utálom őket. Jó! bírom a bajokat, mert igazi elememben, a városban vagyok. Megbántott nak érzem magam, de nem elhagyatottnak." Visszatért igazi elemébe, a nagyvárosba, annak óvó peremére, Óbudára, a Bécsi út 98-ba. A lakást leírja Borsos Miklós: ,,Nagyon geometrikus architektúra... valódi modernség: célszerűség, szépség, harmónia. " Hogy érezte magát óbudai otthonában Kassák Lajos? Ötvenes évekbeli közérzetét a Szénaboglya egyik bejegyzése rögzíti. 68. születésnapján írja: , ,Régi szokás, hogy ilyen magasabb számú születési évfordulók alkalmával régi barátai és jámbor tisztelői meg szokták látogatni az elpusztíthatatlan öreget, némelyek még apró-cseprő ajándékokkal is meglepik. Ilyesmi már az én életemben is előfordult. Mi 42 Bécsi út 98. lesz ma? Mindenesetre nem zártam kulcsra az ajtót, Bandi kutyámnak nagy türelemmel magyaráztam, hogy legyen óvatos, elővigyázatos, nehogy valaki megharapja a valószínűleg csapatostól érkező vendégek közül... Első látogatóm a postás volt. De uram isten, mi történhetett szegénnyel, olyan halkan lépett be az ajtón, és olyan buzgalommal kotorászott a táskájában, mintha bolhákat keresne benne. Végül is azt mondta: — Némi kis pénzecske, szerkesztő úr. — Ide vele, nem félek tőle — válaszoltam kedélyeskedőn. Négy forint ötvennégy fillért olvasott le az asztalra. — Nem sok, de azért csak tessék aláírni az utalványt. — Legyen a magáé. Négy forint ötven fillér sose tudott kihúzni a sárból, s valószínű, ebből a pénzből sem tudnék egy akkora autót vásárolni, amilyennel Veres Péter ringattatja át magát egyik ünnepségből a másikba. (Milyen jól tudja ez a Péter, hogy ilyen gyönyörű omnibuszon kell közlekednie egy igazi magyar parasztembernek. Hiába, no, a jó gyerekszoba és az osztályöntudat sok minden ,,kollektivista" dolgot érthetővé és természetessé tesz az ember előtt.) A postás vidámabban távozott, és én gondosan becsuktam utána az ajtót. A pénz a zeneszerzők és szövegírók szövetségéből érkezett, mint az 1954. II. félévi szerzői illetmény részesedése. Levonás, jövedelmi adó 17 fillér, utalvány díj 1 Et. Na, gondoltam, mégiscsak jól kezdődik a nap. Ha például percenként hozna a postás négy forint ötvennégy fülért, akkor nyolcórai munkaidőre egy hét alatt annyit hordhatna be hozzám, mint mondjuk egy nem sokra tartott kollégám Kossuth-díja. így tehát rendben van minden, és oly messze van még az este, addig sok kedves meglepetés érhet." Mindazonáltal nem került haragba a világgal. Békésen szemlélte a majdani utókort, amelyben biztos helyét tudhatta: ,,Húsz család lakik a házban, negyvenhat gyerekkel, nem számítva a suhancokat és fruskákat. Csupa apróság, eleven ördög mindannyi, és milyen csinosak és milyen kedvesek. Egy részüket már a térről ismerem, de akkor be voltak bugyolálva mindenféle vastag holmikba, csak orruk piros hegye látszott ki, csak az éktelen sívítozásuk hangzott fel a déli órákban. Akkor csúszkáltak, és kis vasszánkókon suhantak le a havas hegyoldalban, majd újból gyalog felkutyagoltak, s aztán visítozva megint aláereszkedtek. Azóta kitavaszodott, lerázták magukról a sok terhes gúnyát, most hajadonfőtt, legtöbbjük mackónadrágban, ingujjasan ugrabugrál, mintha tüzes parazsat érintene a talpuk. Dolgozni szeretnék, de alkonyatig szinte lehetetlen. Főtanyájuk itt van az ablakom alatt, tompa egyhangúsággal labdát ütögetnek a falhoz, rollerre! gyötrik a kövezetet, nagyokat nevetnek, s olykor egyszerre többen is úgy jajgatnak, sikoltoznak, mintha máris ölnék őket. Nemegyszer gondolok rá, hogyan boldogul velük az apjuk, anyjuk, akikkel egy fedél alá kényszerültek össze. Tudom, ők egészen más lények, mint a magamfajta egyedül maradt lélek. Könnyedén kibírják, ami elől én esetleg fejvesztetten menekülök. De most én sem panaszkodom komolyan. Ha nem szakítják rám a mennyezetet, ha nem döntik be szobám oldalát, békességgel kivárom, amig elunják jókedvüket, és minden porcikájukban édes bágyadtsággal aludni térnek. Miért haragudnék rájuk? Úgy emlékszem, engem sem gyűlölt senki, mikor egy ingben az utca porából várat építettem, mikor megkergettem a szomszéd kutyáit, mikor a velünk egy házban lakó öreg szűrszabót felvertem délutáni szunyókálásából, és minden gonoszkodásom ellenére hogyan szeretett az anyám. Bizonyos lehettem benne, hogy a sátán karmaitól is megvédett volna. A régmúlt sok gyöngédségéből és szeretetéből most én is visszaadok valamit a körülöttem zajongó gyerekeknek. Éljenek úgy, ahogyan a vérük nyugtalanítja őket, s ahogyan a szívükből, tüdejükből telik. Én este lámpagyújtás után is elvégezhetem a dolgom. Legfeljebb ha azt gondolom: mégiscsak kicsit sok belőlük negyvenhat darab egy modern pesti ház szűkre szabott udvarában. " ERKI EDIT