Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - Müller Tibor: Jovánovics Miklós

többitől. Lásd: káderpolitika. Az én esetemben valószínűleg sokkal több dologban feltételezték a rátermettségemet, mint amennyihez valójában volt. Bevallom, kevés dologhoz értek olyan fokon, hogy arról a véleményalkotást is vállaljam. — Nem hiszem, hogy túloznék, ha azt állítom: Élet és Irodalom-beli munkálkodása, kilencéves főszerkesztői tevékenysége meghatározó volt a lap életében. Mint ahogy eljövetele vagy elmozdítása is. — Lám csak, lám! Egyet szeretnék mindenekelőtt leszögezni: saját kívánságomra fogadták el leköszönésemet. Nagy hatalmú politikusok és közvetlen miniszteriális főnökeim határozottan ellenezték döntésemet. — Miért állt föl tulajdonképpen az ÉS főszerkesztői székéből? — Magántermészetű okai voltak. De erről, ha megengedi, nem beszélek. Mint ahogy arról sem szívesen, és ezt ne vegye valamiféle szemforgató álszerénységnek, hogy az én működésem mit határozott meg és mit nem a lap életében. Nem az én dolgom ezt vizsgálni, ebben véleményt mondani. Tény, hogy főnökeim végül elfogadták elvonulásomat végérvényesnek, s akkor egy darabig csak mint az írószövetség főtitkára, majd a Magyar Nemzet helyettes főszerkesztője dolgoztam. Sok vizet nem zavart ebbeli működésem, s bár igyekeztem, munkatársaim mégis átmeneti időszaknak tekintették ott-tartózkodásomat. Nekik lett igazuk. — Már rám pirított, hogy ne feszegessem a témát, mégsem állom me§: egybehangzó vélemények szerint, azÉS-nek az ön főszerkesztése idején határozott karaktere volt. Az akkori hangvétel ma már csaknem általános. Ahogy mondani szokták: egy adóhivatalnok ma élesebben fogalmaz, mint akkoriban egy glossza. Kellett ehhez némi bátorság, legalább kockázatvállalási hajlam. — Halált megvető bátorság azonban nem. És mártírrá sem kellett válnia senkinek. A lépcsőkorlát tipikus esete ez. Sötét folyosón közelebb érezzük a falat, mint a valóságban van. Kétségtelen, volt bizonyos vitaszellem, és elég jó hatásfokkal megéreztük, mi az, ami fölött vitát kell nyitni, melyek azok a témák, jelenségek, amelyek irritálják a társadalmat, ami miatt idegesek az emberek, s ami példa értékű. Nagyon egyszerű alapelvünk volt. Megnéztük, min buktak meg a napilapok, hetilapok. Milyen témát, érdekes kezdeményezést voltak kényetelenek nagyon rövid idő alatt, sikertelenül, sebtiben lezárni. Ha több hasonló vagy közel azonos témával találkoztunk, ráharaptunk. Nagyon alaposan, hónapokig tartó előkészítő munkával megtervezzük, megfelelő helyet hagyva, természetesen, a spontaneitásnak. Ha nem is találtunk mindig telibe, annyit legtöbbször sikerült elérnünk, hogy alkotók, művészek publicisták a téma ürügyén elmondják, ami a szívüket nyomja. Kicsit túlozva: majdnem mindegy volt, hogy miről folytattunk eszmecserét, ha nem hagytuk félbe, állhatatosak voltunk, előbb-utóbb a lényegről is szó esett. Mellé is fogtunk néha természetesen. Olyankor megerősítve éreztem magam, hiszen nem szerettem ezeket a vitákat. Olyannyira nem, hogy egyetlenegyszer sem szólaltam meg bennük. De a visszajelzés szinte minden formája támogatta ezeket a kezdeményezéseket, amelyek, nyilván a helyzet hozta így, messze túlnőttek saját jelentőségükön. Ráadásul, noha berzenkedtem ellene, nem én találtam ki, hiszen örököltem, hogy az Élet és Irodalom vitafórum. Tessék, így születnek a legendák. — Ha így volt is, aligha nézte jó szemmel a magas hivatal ezt a, ha úgy tetszik, renitens magatartást. Sokat kapott a fejére? — Az emlékek, megszépülnek. Ma már úgy tűnik, túlságosan sokat nem. Voltak, persze, nehéz időszakok. A nevezetes Bertha Bulcsú-féle kesudióvita például. Anélkül, hogy a részletekre kitérnék, nem nyomtak barackot a fejem búbjára érte. Ingerült, ideges szemrehányásokkal illettek. Meglehetősen gyakori vendég voltam egy nagy, fehér Dunaparti épületben, ahol rendszeresen tudomásul kellett vennem, nem sok hívet szereztem magamnak a politikusok közt. Mindez azonban nem nyomasztott, végig azt éreztem, hogy intelmek és rosszallások közepette, de van módom a megkezdett úton végigmenni. Odáig jutott a dolog, hogy egy nagyon magas állású ember közölte velem: a megyék vezetőit lecsillapítandó, kénytelen volt az életrajzomat sokszorosítva elküldeni nekik. Hogy ez miért nyugtatta meg a nyugtalankodókat, máig rejtély előttem. Annyira azért nem voltam jó káder. De van ellenpélda is. Egy kevésbé magas pozíciójú államférfi (csak azért nem mondom a nevét, mert ma már sokkal magasabb állást tölt be) egy ízben külföldi lapszerkesztőkkel szemben védte meg az Élet és Irodalmat. Egy meglehetősen éles kérdésre válaszolva, úgy beszélt a lapról, annyi szeretettel méltatva érdemeit, színvonalát, ahogy én soha nem tettem volna. — Azt kell tehát mindebből kikövetkeztetnem, hogy önt veszély, egzisztenciális fenyegetettség meg sem közelítette? Nem volt semmi hősies abban, amit csinált? — Természetesen nem. Végeztem a munkámat. Ez gyakran sok kényelmetlenséggel, ritkábban örömmel járt. Kaptam, persze, jócskán mindenféle fegyelmi büntetéseket. De ezzel nem kérkedem. Különben is, olyan művek megjelentetéséért, amelyeknek szerzői később Kossuth-díjat kaptak. (Jgyhogy ez teljesen rendben van, mint ahogy az is, hogy minden munkatársam többet keresett, hiszen az én éves prémiumomat általában megvonták. A szakmaszeretet mindenen átsegíti az embert. Nemhogy hősiesség, még bátorság sem kellett hozzá. És meg kell mondjam, a legnagyobb zűrök közepette is mindig találtam szövetségest. Ez is bátorított. Sokan, még a pártközpontban is, hittek abban, hogy legalábbis nem főben járó bűn az, amit elkövettünk. — És itt van most a Magvető, amelynek igazgatója lett. A könyvkiadás más világ. Jovánovics Miklósnak, a vérbeli szerkesztőnek nincs nosztalgiája a lapcsinálás iránt? — Csak ha kezembe kerül egy jó újság. De azért olyan nagyon nem különbözik a kettő. Végül is csaknem ugyanazokkal a szerzőkkel van dolgom, szerkesztői gyakorlatomnak itt is hasznát látom, a napi ügyek is ismerősek. De hát ez mégsem újság. Talán ezért is szerveztünk fiatal írók számára fórumot, havonta megjelenő kiadványt, amely különböző irányzatoknak, stílusoknak ad megjelenési lehetőséget. Talán éppen ezzel a beszélgetéssel egy időben jelenik majd meg. De a munkámnak most kétségtelenül nem ez a lényege. Hanem a könyvkiadás. Egyesek már fogalmazzák a könyvkiadás nekrológját. Temetésre készülnek, megrendelték a gyászruhát. Latolgatják, kit neveznek ki válságkormánybiztosnak. Mások, nem kevésbé hozzáértők, szakmai fórumokon azt állítják: a nehéz helyzet ellenére a könyvkiadás virágzó ágazata a magyar kultúrának. Üzletileg is jó befektetés. Hozzátéve a kétségtelen adatot: tavaly a kiskereskedelmi forgalom 20 százalékkal növekedett. Nekem egyik vélemény sem rokonszenves különösebben. Nem akarok általában a kiadókról beszélni, a Magvető jó feltételek közöli dolgozott, amikor idejöttem. Azóta az állami dotáció harmadára csökkent, betörtek a piaci törvények, mást és másképpen kell csinálni, mint korábban. Mindezekkel együtt nem állunk rosszabbul, mint korábban. — És az írás, nem hiányzik? Hisz ön hat éven keresztül hetente jelentkezett a Népszabadság vasárnapi mellékletében. — Nem. Akkor kényszerített az a körülmény, hogy hetente egy „ablakot", meghatározott újságterjedelmet meg kellett töltenem. Kíméletlenül. Nem volt mese. De tulajdonképpen sosem szerettem írni. — Nagy vallomás! — Ez az igazság. Nem mondom, hogy soha nem szerzett örömet, amikor valami tetszést aratott, amivel egyetértettek, ami gondolatokat váltott ki. De egyetlen dolgot szeretek igazán, szemlesütve mondom: kéziratokat olvasni. MÜLLER TIBOR 26