Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - P. Szabó Ernő: Reneszánsz és manierizmus

re keltsen. A magyar úrihímzés, olasz reneszánsz bútorok, habán kerámiák — néhány tárgycsoport említése is jelzi talán, hogy érdemes volt megrendezni, s persze érdemes megnézni a kiállítást. — Ha e tárlat mellett az Amerikai design és a Finn forma című, igen nagy sikerű bemutatókat megemlítjük, azt a kérdést is föl kell tennünk: hogyan biztosíthatja a múzeum ezt a gazdag kínálatot ma, amikor egyre kevesebb pénz jut a művészetre, művelődésre? — A múzeum 1984 előtt hosszú évekig zárva volt, a kollégák is kiéheztek a jó munkára. Azután pedig szerencsésen alakultak lehetőségeink is. A Finn forma című kiállítás államközi szerződés keretében érkezett hozzánk, az Amerikai design-t pedig az amerikaiak finanszírozták, sőt, terembért is fizettek. Azt hiszem, általában is szükség van manapság arra, hogy az intézmények, kimozdulva az eltartott státusából, különböző lehetőségekkel próbálkozzanak. A baj az, hogy a pénzügy gazdái a már most is nagyon szerény anyagi lehetőségeket tovább csökkentik, s hogy egyebek között az adórendszer akadályozza, hogy más területekről pénzek áramoljanak a kultúrába. A szellemi kincsek jelentik például a fő vonzóerőt a külföldiek számára — ki figyel azonban erre a bevételek újraelosztásakor? — Közvetlen módon, például a jegyek árának emelésével, kiadványainak árusításával nem növelhetné bevételeit a múzeum? — Nem emeltük a jegyek árát, mert úgy véltük, a néhány százezer forintos bevételnövekedés nem lenne arányban azzal az erkölcsi, lélektani kárral, amit az emelés okozna. Az viszont lehet, hogy a bejárathoz kitesszük a perselyt, hogy mindenki olyan összeggel támogassa a múzeum munkáját, amennyivel tudja. Ha a leggazdagabb nyugati országok némelyikében ez a gyakorlat, nekünk sem kell szégyellnünk az adományokat. Sajnos kiadványaink választéka és az árusítás módja rímel egymásra — egyik sem megfelelő. Igaz, hogy a nyugati turista számára az itteni legdrágább kiadványok is olcsóak, de nincs megfelelő tőkénk ahhoz, hogy megfelelő választékot kínáljunk. — Ha nem is nagy összeggel, de az Iparművészeti Múzeum is részt vesz a Ludwig-alapítványban, amely elsősorban a kortárs művészet támogatását tekinti feladatának. Mit vár ettől az együttműködéstől? — A perspektívák ígéretesek. Az alapítvány összege nem nagy: hárommillió forint és ennek megfelelő összegű valuta. A kapcsolatteremtés, a széles nyilvánosság elé való kilépés, a folyamatos jelenlét szempontjából azonban komoly segítség. Márpedig, ha a magyar művészetnek valamire szüksége van, az a folyamtos jelenlét Európában, értékeit csak így tudatosíthatja. Az is igaz, hogy ehhez nemcsak profi múzeumok, hanem profi műkereskedelem is kellene, ez pedig nálunk ki sem alakult. — A reneszánsztól napjaink művészetéig, műkereskedelméig jutottunk. A művészet mai folyamataira fordított figyelem hogyan egyeztethető össze a múlt kutatásával? — Az iparművészeti múzeumok, 1857-től Londonban, 1864-től Bécsben, az 1870-es évektől nálunk, s másutt is kezdettől fogva együtt gyűjtötték az iparművészet emlékeit és napi termését, igényelték az élő kapcsolatot a jelennel. Sőt, maguk is tudatosan befolyásolni kívánták az iparművészet jövőjét. Nálunk az első világháború után egyfajta befelé fordulás kezdődött, hogy a hetvenes évek közepe táján újra változzon a szemlélet. Eszközeink, persze, ma jóval szerényebbek, mint a nagy korszakban voltak, hiszen akkor a múzeumnak állandó megbízottai voltak a fontos műkereskedelmi központokban, iparművészeti műhelyekben, az első világháború óta viszont jószerivel senki nem vásárolt valutáért külföldről műtárgyat a múzeumnak. A nagy korszak azonban ma is kötelez, az Iparművészeti Múzeumnak az élet minőségére kell nevelni. Pulszky Károly, a múzeum alapítója valahogy így fogalmazott: Nem az a feladatunk, hogy az iparosoknak megmutassuk, hogyan termeljenek, hanem az, hogy az iparost, a termelést tájékozott, igényes közönség kialakításán keresztül befolyásoljuk. Ezek a szavak ma is időszerűnek tűnnek. P. SZABÓ ERNŐ 19