Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - POSTA

posta 1055 Honvéd utca 18. II. 1. Telefon: 112-710 Új esztendő... most kezd újulni A szerkesztőség megköszöni a karácsonyi és újévi üdvözleteket, jókívánságokat, melyeket őszinte szívvel viszonoz lapunk minden barátjának. Az emberi kapcsolatokat ápoló udvariasság szabályainak eleget téve, ezzel le is zárhatnánk a témát. Hogy mégsem tesszük, annak az az oka, hogy még a tömör, a szabvány fordulatokat felhasználó, képeslapokra írt sorokban, megjegyzésekben is több van a megszokott üdvözlésnél. Több — az egyébként igaz — közhelyes megállapításnál: nem volt könnyű a mögöttünk lévő esztendő, de még nehezebb lesz az előttünk álló. Aggódás, sőt szemrehányás, ugyanakkor valami jó értelemben vett eltökéltség, nyugodt szembenézés érződik ki a mondatokból. „Ha szeptemberben súlyos áremeléseket jelentenek be — konkrétum nélkül —, akkor miért csodálkozik a kereskedelem, de még a kormányzat is, hogy a lakosság lázas, már-már hisztérikus felvásárlásba kezd. Nem kellett nagy ész ennek a meglátásához, a reagálások kikövetkeztetéséhez. Remélem, a döntéseket a jövőben körültekintőbben és határozottabban hozzák meg, és nem adnak helyt a »burkolt«, számunkra nagyonis nyílt, újabb áremeléseknek" — írja egy levelezőnk, bizonyára nemcsak a maga gondolatát megfogalmazva. „A mi társadalmunk sok mindent végigélt már, s az emberek tudatába, idegrendszerébe lerakódtak azok az emlékek, amelyekre senki se gondol vissza szívesen. Többek között ilyen az első világháború alatt jegyzett hadikölcsön emléke, milliók buktak bele, mentek tönkre jóhiszeműségükben, ilyen volt a húszas évek elejének pénzromlása, a második világháborút követő infláció, mely — ahogy ez lenni szokott — a vagyontalanokat, a szegényeket sújtotta leginkább. Ezért allergiás a mai ember is az inflációra. Ezt megállítani, a pénz értékét ismét visszaállítani a legfontosabb kormányzati feladat, melyet azonban csak az egész magyar társadalom összefogásával lehet teljesíteni." És mintha a fentiekkel rímelne ez a harmadik megjegyzés: ,,A nyílt szó, a határozott tett, a sailangmentes, jó szervezés, az egyén és a nemzet önérzetének megőrzése, ha kell helyreállítása, a mértéktartás, mely a kulturált magatartással jár együtt, de elsősorban a munka az, amely hozzásegít gazdasági, társadalmi megújulásunkhoz. Reméljük, a különböző intézkedések, például az adó, is ezt szolgálják, s a korrupció, az önkényeskedés, mely annyi tehetséges és tisztességes szellemi és fizikai munkást keserített el, húzott vissza a hasznos alkotástól, visszaszorul, megszűnik. De ismét hangsúlyozom: a munka a jövőnk záloga." Tegyük hozzá: ebben az esetben a most újulni kezdő új esztendő — ahogy az énekben is — „vigságszerző" lesz. Rokonaink példája Terényi Imréné (1104 Budapest, Kéknyelű u. 9.) kedves olvasónk lapunknak egy cikkétől (Loholunk magunk után, emté aláírással jelent meg az 1987. augusztusi számunkban) és finnországi tapasztalataitól ihletet kapva írta meg hozzánk levelét. Ebből idézünk. „Csodálatos két hetet töltöttem Finnországban, és leírnék néhány dolgot, amely a fenti cikkel összecseng. Sajnos csak élményként hoztam magammal az ország szépségét, friss, természetes levegőjét, erdeit, tavait, nyugalmát, népének hallatlan vendégszeretetét, figyelmességét és kedvességét, a szauna jótékony hatását. De magammal hoztam olyat, ami nem függ össze az ország természeti adottságaival, és nálunk is meg lehetne valósítani. Ez pedig a hallatlan tisztaság — a városokban és falvakban, üdülőkben, szállodákban, üzletekben, a legkisebb helyiségekben is egyaránt. Kifogyhatatlanok a tisztálkodáshoz szükséges tartozékok és eszközök — a kézi zuhanyozótól kezdve a mini mosdókagylóig számtalan elmés szerkezettel találkoztunk a helytől (nagyvárosi szálloda, kemping, vidéki állomás, lakás) függetlenül. Az illemhelyek előterében gyermekpelenkázót is találunk. Az éttermekben magasított etetőszékek állnak a kisgyermekek rendelkezésére, és feltűnt, miiyen türelemmel és szeretettel bánnak a gyermekekkel. Ugyanígy gondoskodnak a mozgássérültekről, de gondolnak a csökkent látóképességű embertársaikra is. A közlekedési lámpák a színváltozást hanggal is jelzik, nyújtott, illetve rövid, szaggatott hanggal figyelmeztetnek, informálnak. Egyébként a finnek közlekedési kultúrájából is lenne mit tanulnunk. De másból is. Apróságokat soroltam csak fel, látszólagos apróságokat, amelyek azonban megkönnyíthetnék a mi életünk nem könnyen elviselhető, rohanó hétköznapjait." Köszönjük a levelet. Azt hiszem, nincs olyan terület, ahol ne tanulhatnánk északi rokonainktól. Ahogy mondani szokás: távoli rokonaink ők, abban az értelemben, hogy a finnek tartják a rokonságot, mi a távolságot. Persze nem mindig van így. Mert e sorok írója pirulva tapasztalta egyszer, milyen idegenül, értetlenül nézték a finnek honfitársaink idétlen, izgága, hangoskodó, az ő kulturált világukkal összeférhetetlen, alpári magatartását. Osztályon aluli utazás első osztályon Némileg a fent elmondottakhoz kapcsolódik J. A. budapesti olvasónk levele. „Sokszor szóvá tett ügyet említek. A magyar vonatok tisztaságát, helyesebben mocskosságát, a vasúti személyzet magatartását. Pedig magam is örülök a javulást mutató legapróbb jelnek is, jóleső érzéssel olvastam lapjukban azt az olvasói levelet, amely a Nyugati pályaudvar tisztaságát dicséri, szívesebben dicsérnék én is, de nem tehetem. És vannak dolgok, amik mellett nem lehet némán, beletörődve elmennL_ _ A Keleti pályaudvarról este induló Cracovia-expresszel utaztam Lengyelországba. Bár tudom, nálunk nem megoldható a másutt tapasztalt eljárás, hogy a hálókocsikalauz összeszedi az útleveleket, az utas pedig nyugodtan alhat, tudtam, hogy félóránként riasztani fognak a különböző szervek ellenőrei, mégis — nagyobb nyugalmat, kényelmet remélve — első osztályú hálókocsijegyet váltottam. A továbbiakról csak röviden. A vécé már induláskor undorítóan mocskos volt, egész úton nem volt vécépapír. Sem a mosdóban, sem a hálófülke mosdójában nem volt — nem is lett — törölköző. A szekrény is üresen tátongott, végül a kalauz adott egy borospoharat. Véleményem szerint a hálókocsi-kalauz fogalom. Diplomata, főpincér, tekintélyes, de udvarias vasúti alkalmazott. Nos, az én kalauzom nem ilyen volt. „Drága csillagom!" — ez volt a szokásos szófordulata (szerencsére, hogy csak ez), és lecsillagomozta az idős nőt, aki mellesleg akadémikus volt — de nem az utóbbi a lényeg. Hanem a kalauz modortalansága. Kopogtatás nélkül rontott be olykor a fülkébe, és egyetlen elnézést kérő szó nélkül kapcsolta föl a villanyt, hangoskodott, „jópofáskodott". Persze árult is. Nem szendvicset, esetleg teát, kakaót vagy kávét, hanem kizárólag alkoholt. Nem utasította rendre az ittas ordítozókat, maga is közéjük állt, és sötét sejtésem igazolódott, ott, ahol nincs vécépapír, nincs törülköző — ki se teszik, úgyis ellopják —, az a hely pillanatok alatt osztályba nem sorolható kocsmává züllik, ahol hajnalig dáridóznak, mert rendet tartó kalauz sincs, hiába fizeti meg az utas az árát, első osztályú hálókocsi sincs. Még csak annyit; visszafelé mindennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Rend, csend, tisztaság, készséges, segítő hálókocsi-kalauz, igaz, ez lengyel kalauz volt, nem magyar. Tanulhatnánk a sokszor — és ostobán — lekezelt szomszédainktól." Egy kérdés Kiss Péter budai olvasónk írja: „Az átépített Clark Ádám tér közepére néhány sűrű, már most meglehetősen magas bokrot ültettek. Nem zavarják ezek a járművezetők itt különösen nehéz tájékozódását, a rálátást?" 48