Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Komornik Vera: Méltósággal, fényárban

A FOVAROS VILLANYSZÁMLÁJA MELTOSAGGAL, FÉNYÁRBAN 1888-ban, tehát éppen száz esztendeje ünnepélyes, mondhatni, történelmi pillanat tanúi lehettek azok, akik Mátészalka vízimalmában összegyűltek. Innen indult útjára a hazai közcélú vezetékes áramszolgáltatás. Joggal kérdezhetjük, miért éppen Mátészalkán és nem az akkor már világvárosnak kikiáltott Budapesten? A főváros közvilágításának története 1777-ben, a budai olajmécsesek felállításával kezdődött. A rendszeres éjszakai utcavilágítás első eszközét hamarosan követte a petróleum, majd 1854-ben a gázlámpás korszak. A vezetékes elektromos közvilágítás, nem kis viták után a Rákóczi úton felállított egyenáramú ívlámpákkal kezdődött el. Akkoriban a városokban elterjedt gázlámpák hangulatukkal, megjelenésükkel nagyon is megfeleltek a közízlésnek: a szokatlantól, újtól való félelem majd huszonegy éves késést okozott. A sors iróniája, hogy azóta is ilyen viták kísérik a szakaszváltásokat még napjainkban is. A jelen állapothoz vezető út 1984-ben kezdődött, ekkor indult útjára az a fejlesztési koncepció, mely célul tűzte ki az izzólámpás világítás teljes felszámolását, az utak létesítésénél és minden rekonstrukciónál a korszerű nátriumlámpa (Nalámpa) alkalmazását. Ezzel párhuzamosan természetesen tovább folyt az új világítási eszközök fejlesztése. A közvilágítás munkálatai mindig újratermelődnek. Egyrészt a beépített területek növekedésével, másrészt a folyamatos fejlesztés miatt. A szűkös beruházási lehetőségek egymás mellett élésre kényszerítik több évtized közvilágításának rekvizitumait. Ha elenyésző mértékben is, de megtalálhatóak az 1918-ban bevezetett izzólámpás rendszer maradványai, fedett közterületeken, főképp az aluljárók világítását jószerivel máig az 1956-ban indított fénycsöves megoldás teszi ki. A közvilágítás egészének zömét — fényforrások szerinti csoportosításban — a higany-, fémhalogén lámpák adják, noha egyre bővülő mértékben képviselteti magát a legkorszerűbb, többvariációs nátrium-fényforrásos megoldás. Jövőkép sárgában A főváros felszínén működő összteljesítmény 15-18 százalékát a Na-lámpák adják. Ennek a világítási módnak hatalmas előnye, hogy ugyanannyi energiával kétszer annyi fényteljesítményt ad, másképpen fogalmazva, feleannyi energia szükséges az eddigi fényteljesítményhez. A főváros tavalyi „villanyszámlája" 582 millió forint volt, pusztán a nátriumlámpák 16-20 millió forint megtakarítást eredményeztek. Az idei előirányzott költség 720 millió forint, s bár az összeg nőtt, leszámítva az inflációs, forgalmi adós és egyéb árváltoztató tényezőket az eredmény: költségcsökkenés. Nem kell túl sokáig érvelniük azoknak, akik e korszerű világítástechnikai megoldás mellett voksolnak, mivel az Ipari Minisztérium 1985-ben kelt, közvilágításról szóló rendelete kötelezővé teszi a nátriumlámpa alkalmazását a közvilágításban, az ipari, mezőgazdasági és közlekedési üzemek szabadtéri világításánál. Az ellenérvek két tény köré csoportosíthatóak. Az egyik a Na-lámpák szükségesnél jóval kisebb élettartama, valószínű, hogy a megoldást csak a hazai gyártású lámpák élettartamának növelése jelentheti. Az e célból folyó kutatások mielőbbi eredményére nemcsak az itthoni elvárások jelentik a garanciát, hanem a gyártó Tunsgram cég világpiaci érdekeltsége is. A másik kifogás a lámpák sárga fényével függ össze. Az esztétikai jellegű megfontolások mellett elsődlegesek a forgalombiztonság szempontjai. Kétségtelen, hogy a sárga fénynek figyelemkeltő hatása van, de az is igaz, hogy megváltoztatja a tárgyak eredeti színét. Bevezetéskor az országos főútvonalak fővárosi bevezető szakaszain, a gyalogosátkelők kiemelt megvilágítására használták. Mára az úgynevezett első kategóriás, tehát főforgalmi utakon is megtörtént a csere, és tovább folytatódnak az úgynevezett „sárgítási" program munkálatai. Ez a világítás nem illik a színezett vakolatú házak mellé, hiszen a színhatást közömbösíti, egybemossa. A zöldövezetek, zöldterületek nátriumlámpás világítását azért ellenzik jópáran, mert ahelyett, hogy kiemelné a növényzet természetes színét, mindent megbarnít. A nátriumlámpa kiiktatása a közvilágításból, vagy arányos, a célnak megfelelő vegyítése a fehér, hidegebb fényű higanylámpával a rendelet és az energiamegtakarítás miatt lehetetlen, így több kutatóintézet bevonásával már megkezdődtek a színkorrekciós kísérletek. Ebben a vitában laikusként, természetesen, nem tudunk állást foglalni, csak két megjegyzést tehetünk. Meggondolandó az a tény, hogy a világ számos, nálunk sokkal gazdagabb országában ma már kizárólagos a Na-világítás. A másik: annak idején, amikor a fénycsövet felváltotta a higanylámpa, nem kevésbé viharos vitákban bizonygatták sokan az akkor újnak számító megoldás hátrányait. Azt a megoldást, amely bizonyos szempontokból most előnyösebbnek tetszik. Avagy, hogyan is volt, azzal a bizonyos gázlámpa — vagy elektromos-világítás históriával 1888-ban? Szecesszió — félhomályban? Természetesen a világítástechnika fentebb nem részletezett fejlődése mellett szólnunk kell a „megjelenő" világítás helyzetéről is, bár ízlésekről lámpaügyben sem érdemes vitatkozni. A felszabadulás után olyan lámpatesteket kellett a közvilágításnak elfogadnia, amilyeneket az ipar gyártani tudott. Ezekben az években is használtak régebbi megoldásokat, ahogyan a mai napig jelen vannak utcáinkon — ha korszerűbb formában is — az útközép fölé függesztett lámpák, melyek először 1926-ban jelentek meg, és ugyanígy megtalálhatók az ötvenes években kialakult cső, és ostornyeles oszlopok, melyeket a lámpafejek hol kecsesebb, hol szögletesebb formában egészítettek ki az uralkodó ízlésnek és divatnak megfelelően. A század elején gáz, majd villanyvilágításra használt ková-20