Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Szále László: Budavári ostromok

tözött, ahol az egyház új épületet emelt. Innen 40 év után költözött a Fasorba, ahol 1904-re, nem egészen két év alatt, elkészült az új iskolát, majd 1905-re a templomot is magában foglaló épülettömb. A Fasort később a hollandok iránti megbecsülés okán Vilma királynőről nevezték el, a felszabadulás után pedig Gorkij fasor lett az utca neve. Az első magyar protestáns iskolák szervezete, tanítási rendszere és módszere még hagyományosan a németországi iskolák példáját követte, ám a későbbiek mint a fasori gimnázium is, a már meglévő hazai intézményeket vette alapul. Az iskolát megalapító Schedius Lajos iskolafelügyelő jól ismerte a hagyományokat, tanulmányait maga is a pozsonyi evangélikus líceumban kezdte, majd a soproniban folytatta, s a göttingeni egyetemen fejezte be. Schedius nagy tudású és előrelátó férfiú volt. Már 24 éves korában kinevezték a pesti egyetem tanárának, s később az evangélikus egyház iskolai felügyelőjének, s már 1806-ban elkészítette és benyújtotta azt az iskolai tantervet, amelyet az evangélikus iskolák részbeni átdolgozással 1842-ig használtak. Tantervével szemben főként azt kifogásolták, hogy a gimnáziumban a magyar nyelvet csak rendkívüli tantárgyként tanította. A magyar nyelvre való teljes áttérés lehetősége azonban akkor még nem volt meg, mivel sem a tanárok, sem a tanulók nem ismerték megfelelően nyelvünket. (A korabeli feljegyzések szerint a tanárok az iskolai nyári szünetekben vidékre mentek, hogy gyakorolni tudják a magyar nyelvet.) 1842-ben a zay-ugróczi tanácskozáson elfogadott tantervhez alkalmazkodott az iskola. Ennek a legnagyobb változása a magyar tanítási nyelvre való áttérés volt. Új tantervet dr. Hunfalvy Pál, a gimnázium felügyelője az iskola tanáraival az 1860/61-i iskolai évre készítette el. Előbb az alsó négy osztály számára, később teljes tantervjavaslatot dolgoztak ki, amelyet az egyházi egyetemes gyűlés elfogadott. A gyűlés egyébként a királyi oktatási rendelettel az Entwurffal ellentétben elrendelte, hogy az iskola igazgatója háromévenként változzék, és az új igazgatót válasszák. Továbbá azt is kimondotta az egyetemes gyűlés, hogy: „Szoros egyenlőség s merev egyformaság a mi gimnáziumainkban nem óhajtatik: mind azonáltal, mind általában egyházunk, mind általában a tanulóifjúság érdekében szükséges a helyi körülményeken és különös érdekeken felülemelkedő szerves egyetemességet felállítani." A nyolc osztályos iskola tanterve, az ún. acsai tanterv, 1869-re alakult ki, és 1883-ig volt érvényes, amikor is állami középiskolai törvény született, amelyhez alkalmazkodni kellett. Az állami tantervet az iskola követte, de nem szolgaian. Az ekkor kialakított Böhmféle tanterv szerint a gimnáziumi oktatás fő feladata: „az értelmi erőnek oly mérvű kifejtése, hogy a tanuló önálló ítélésre szert tegyen, melyet elsősorban az egyetemi tanulmányok, aztán pedig ki mely tudományos foglalkozásra és munkásságra képesíti... Röviden: a gimnáziumi oktatás fő célja nem befejezett rendszeres ismeret nyújtása egy tantárgyban sem, hanem a tudományos lelkület megteremtése." Ezen célitűzéseknek pedig „a tudományok alaptörvényeinek pontos és lehetőleg mindenoldalú ismerete s az idealizmus iránti lelkes szeretet és ragaszkodás az alkotó mozzanatai". E tanterv tételesen nem lépett teljes mértékben érvénybe, szelleme azonban munkálkodott. A későbbiek során is jellemző volt az önállóságra való nevelés, a tanulók tudásának figyelembevétele a tantervek kialakításakor és végrehajtásakor egyaránt. Az 1909-1910-es tanévről szóló értesítőben az iskola két kiváló tanára által készített matematikatanterv egyik jegyzetében olvashatjuk: „Hangsúlyozzuk, hogy az itt következő fizikai számításokat nem kívánjuk minden iskolában és minden osztályban elvégeztetni. Jó osztály mellett és ha a fizika és matematika egy kézben van, ezeknek elvégzése semmi nehézséggel nem jár és úgy a matematika, mint a fizikai tanítás javára válik." És itt máris elénk tűnik a matematika megújítását, a fizikával való összekapcsolását alkalmazó törekvés, amelynek sikerével a századunkban nemcsak hazánk, hanem a világ is megismerkedett. Az iskolának kitűnő tanárai voltak, többek között azért, mert igen jó volt a tanári személyiségről, munkáról vallott felfogás, s ennek megfelelő a megbecsülés is. „Iskolánknak felszerelése igen egyszerű volt: de tudták iskolaalapító elődeink, hogy az iskola lelke a tanár; annak tudása, buzgósága, jellembeli ereje az iskola legfőbb kincse s olyan tanár, aki önművelés által gyarapítja tudását és ismereteit bőven oszthatja a szellemi kincseket tanítványainak." A tanárt választották. A pályázók közül hármat javasolt az iskola és az Egyházi General Convent a három közül választott. Általában jól, bár például előfordult, hogy Vajda Pétert, aki helyettes tanár volt, nem ebben az iskolában véglegesítették. Jelentős volt a jövedelem, 1825-ben Fábry Pál rektor például évi 600 forint fizetésen kívül lakást és tűzifát kapott. Az iskola mindig ügyelt arra, hogy tanárai tudományos és irodalmi munkásságot folytassanak. E célból szinte minden évkönyvben jelent meg értékes publikáció, lettlégyen szó akár a görög irodalom és kultúra, akár pedig a modern tudomány kérdéseiről. Az első évszázad alatt egyébként 16 akadémikus tanított a gimnáziumban, közülük az irodalomtudós Császár Elemér, a nyelvész Melich János, igaz, helyettes tanárként ugyan a költő és irodalomtudós Vajda Péter, vagy Petz Vilmos, az ókortudós. A humán tudományok művelői mellett olyan jeles akadémikus természettudósok, mint például Greguss Gyula, Mikola Sándor. Nehéz kiválasztani közülük a legkiválóbbakat, mégis, két tanárra, egyébként mindketten igazgatók is voltak, szeretnénk emlékeztetni. Az iskola tanára volt (1843-48 között) Tavasy Lajos, a reformkor és a polgári forradalom nevelési mozgalmainak kiemelkedő harcosa. Éveken át ő tanította az V. és VI., az ún. szónok-költészeti osztályt, s ezeket nem adta át igazgató korában sem. Széles látókörű, az országos politika iránt érdeklődő, a szűkebb és a tágabb közösség, az iskola, a nevelőtársadalom, a haza ügyét összekapcsolni tudó, azért küzdő, harcos egyéniség volt. Előbb az evangélikus tanárok közvéleményének megteremtésében buzgólkodott sikerrel, majd 1848-ban megszervezte az első magyar tanügyi kongresszust, amely javaslatokat dolgozott ki a magyar nevelésügy világi, egyháztól független polgári jellegű to vább fej lesztésére. A másik Rátz László, aki több mint harminc évig volt az iskola matematikatanára. Ő volt az, aki a modern matematikát meghonosította a fasori gimnáziumban, de hatása nemcsak iskolájában érződött. Irodalmi és szerkesztői munkássága (évtizedeken át szerkesztette a Középiskolai Matematikai Lapokat) irányító befolyással volt a hazai középiskolai oktatásra. Tanítványai, köztük Neumann János, Wigner Jenő — nagy elismerést szereztek az iskolának és az országnak. Rátz Lászlót munkásságában jelentősen támogatta Mikola Sándor fizikus, akivel több közös, tudományos igényű, de pedagógiai ihletésű munkát írt. Az iskola felszerelését tekintve az új épületbe való költözés után nem szenvedett hiányt. Főként könyvtára és a matematikai, természettudományos, laboratóriumi, kísérleti lehetőségei voltak egyre jobbak. A mértani szertár alapjait az 1848-as magyar kormány mértani testekből álló ajándéka vetette meg. A fizikai, természetrajzi és egyéb szertárak is jórészt adományokból gyarapodtak és váltak egyre korszerűbbekké. Jó példa erre, hogy 1910 óta a fizika tanítása során egy osztályban 24 tanuló egyszerre ugyanazt a kísérletet vagy mérést tudta elvégezni, 17