Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - TÉKA

teka A főváros irodalmából ajánljuk GYÖRFFY MIKLÓS A férfikor nyara Persze, megint ez a sikerre kacsingató modern kedés! Hogy nézne Munkácsy Moholy-Nagyra. (Pedig már Munkácsyban is benne volt a Moholy-embrió.) Meg a szándékos, szemérmetlen mocsokáradat, a szép megcsúfolása, száguldás a kifulladásig, lélegzetvétel nélkül. Ez az élet? Csak ez? Hiszen ezt már Kerouac és Bereményi, Salinger meg Császár István, Csaplár Vilmos meg szegény Hajnóczy Péter... bele is halt... (Ahogy belehalt Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, de nem menjünk messzire, belehalt Ady is.) És a régiek: Gogol, Turgenyev, Goncsarov, Tolsztoj, őket még Lukács György is megáldotta, pedig majdnem ugyanazt, ugyanúgy... Igen, ez a majdnem a különbség. Egy kort, egy nemzedék életérzését sokféleképpen lehet kifejezni ugyanabban a műfajban, jelen esetben a regény műfajában, akkor is, ha a „hangköre" nem más. Györffy Miklós (nem azonos a rádió és a tv munkatársával, egyetemi oktató, irodalomtörténész, műfordító, filmesztéta, és most bizonyította, hogy író is) első szépirodalmi művét, A férfikor nyara című regényt csak felnőtteknek ajánlom. Vagyis azoknak — tartozzanak bármelyik évjárathoz —, akik felnőttek világszemléletben, ízlésben, érzelmekben, akikben van beleérzés, türelem, megértésre való hajlam, önálló ítélet, és rendelkeznek azzal az olvasói edzettséggel, amely óhatatlanul szükséges ahhoz, hogy befogadják, mérlegeljék a számukra szokatlant, akkor is, ha nem azonosulnak vele. „Ott tartottunk, hogy III. Napóleon hogy átverte azt a balfácán Kossuthot, aki abban a hiszemben élt, hogy a magyar név a legkülönfélébb szabású zekék alatt megdobogtatja majd a szíveket. Hát nem dobogtatta, a legkevésbé idehaza, hiszen köztudomású, hogy a zekék, dolmányok, menték, rézpítykés bőrdzsekik és sötétkék Vörös Október-zakók alatt itt Verecke óta mindig minden szívet csak ácsingózó konclesés és önös gerjedelmek dobogtattak meg!" így magyaráz a regény főhőse, Inkey János harmincnyolc éves tanár, a nyolcvanas években, miközben a tizennyolc éves, a hatvanas évek Inkey Jánosa jár az eszében, aki leszakadt ruhafogas alatt csókolódzott — hogy tovább jusson, abban megakadályozták a kabátok, a körülötte vihogó banda, melynek egyik tagja így szónokolt: „Összehányunk mindent, és belefulladnak a forradalmárok! Részeg anarchisták hányásfolyama fogja elönteni az összes füstös szemináriumi helyiséget!" A két idézet pontosan mutatja — ha eddig bárkinek is kételye lett volna —, hogy azokról a daliás hatvanas évekről van szó (tényleg olyan daliásak voltak?), amikor a fiatal nemzedéket már nem nyomta se a háború, se a sztálinizmus árnya, eufórikus lendülettel vágott neki a vélt szabadságnak, ifjú fausti boldogságkeresésében egyszerre volt naiv és okos, ártatlan és romlott, hogy a kötelességek rendjébe beleszokva vagy kényszerítve, esetleg lezüllve, a nyomor szabad prédájaként emlegesse föl: mit is akartunk, milyenek is voltunk. Inkey János is révbe ért: nős, kitüntetett tanár, de a meghatározó évek benne élnek, felélednek, amikor régi szerelmével találkozik. A múlt és a jelen felelgetéséből jön létre a nemzedéki regény, melynek egyik fő erénye a hallatlan sodrás, ez pedig feledtetni tudja a sokszor erőszakoknak tűnő, túlzott naturalizmust is. Lengyelországtól Párizsig, Pesttől a Balatonig járja végig a hős a lélek hosszát, pár szóval is kitűnő atmoszférát teremtve Rouen vagy a Lánchíd bemutatásával. Sokszor marasztalnánk, ne siessen, mutasson többet a történész apából (a legmarkánsabb, legszebb jellem, félreállított, sértett és sértődött, mint nálunk mindenki), az erdélyi papból, a középiskola intrikáiból, a naplóból, de ehhez több idő, szelektálás, nagyobb összefogottság kellett volna. így a mindentelmondani-akarás élménye úgy zúdul az olvasóra, hogy sok mindent el is takar. De azt nem, hogy az „ütött ifjúság színei csak közelről voltak oly harsányak, a felnőtt korból visszatekintve rezignált szürkének tűnnek, helyben hagyva, de meg is kérdőjelezve a megállapítást: „Az ember végül is nem több, nem kevesebb, mint egy funkció... nem valaki, hanem valamkinek valakije." (Szépirodalmi Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ •••••••••••••••^^•HMMMj Élénkülő magyarságkutatás Múlt év végén olyan tanulmánygyűjtemény — évkönyv — jelent meg, amely számottevő lépést jelent előre a magyarságkutatásban. A mű antologikusan húsz tanulmányt közöl a Magyarságkutató Csoport alig egyéves működésének eredményeként — közvetve vagy közvetlenül értelmezve a nemzetiségi kérdést, a határainkon túl élő magyarság jelenkori helyzetét. A tanulmányok olyannyira összetett kérdésköröket érintenek, hogy azoknak bemutatása meghaladná egyetlen recenzió kereteit. Megmaradnék a jelzett nemzetiségi kérdés utalásainál, itt is csak arra szorítkozhatván, hogy pár jellegzetes tény kiemeljek a gazdag ismeretanyagból. A Magyarságkutatás című kötet főszerkesztője, Juhász Gyula, bevezetőjében megírja, hogy a csoport legfontosabb feladatának a határainkon kívül élő magyarság társadalmi, kulturális viszonait kívánja feltárni, kizárólag tudományos eszközökkel. Juhász Gyula A második bécsi döntés című tanulmányában kitér az eredménytelen turnuseverini tárgyalásokra, amikor is a román fél késznek mutatkozott volna „a magyar határ mentén egy kb. 50 kilométer széles területsáv átengedésére", de a magyar kormányt ez a megoldás nem elégítette ki. S minthogy a román kormányt a tengelyhatalmakhoz meghitt kapcsolatok fűzték, abban reménykedett, hogy a Harmadik Birodalom és Olaszország a román érdekeket előnyben részesíti a határvitában, több ízben is döntőbíráskodásra kérte fel a két hatalmat a románmagyar határ megállapításában. A döntés kihirdetésekor Ciano, olasz külügyminiszter feljegyezte: „...A magyarok örömükben képtelenek uralkodni magukon, amikor meglátják a térképet. Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered — ájultan az asztalra esett." (Ő volt a román fél megbízott képviselője.) Ugyanitt hivatkozik a szerző Churchil alsóházi beszédére, mely szerint: „...sohasem tartottam megfelelőnek azt a módot, ahogy Magyarországot a legutóbbi háborúban kezelték. A háború kitörésétől kezdve sohasem helyezkedtünk arra az álláspontra, hogy az egyes országok területi státusát nem lehet megváltoztatni..." (A trianoni döntésről van itt szó. R.I.) Érdemes utalni B.D. András tanulmányára, mely Braun Róbert (1879-1937), a kiváló nemzetiségi tudós munkáit ismerteti, így Magyarország feldarabolása és a nemzeti kérdés című művét is (1919). Braun Róbert sorra veszi a szomszédos országok területi igényeit, s Románia követeléseit tartja a legtúlzottabbnak. „Csupán nekik van bátorságuk ahhoz, hogy egy csaknem négymilliónyi, eleve elégedetlen nem-román lakosságból álló tehertétellel kívánják megkezdeni új állami létüket... A csaknem harmadfél milliónyi magyarság nemzetiségileg és gazdaságilag van annyira erős, hogy beolvasztása, ha a románok ilyesmire csakugyan gondolnak, tiszta utópia volna. De épp ily utópia volna részükről azt is remélni, hogy a magyarság ebbe az állapotba beleegyezik." (1919) A kötetből hivatkoznék még A magyar irodalom határai; Az egyetemes magyar irodalom megközelítésének néhány aspektusa című tanulmányra; szerzője Kiss Gy. Csaba. Az értekezés külön hangsúlyt kap attól, hogy az utóbbi hetekben-hónapokban élénk sajtóvita volt arról, szét lehet-e szabdalni a magyar irodalmat nyugati, romániai, erdélyi, vajdasági, szlovákiai, kárpátaljai magyar irodalomra, vagy — amint Ágoston Vilmos a Magyar Nemzetben megállapította — egyetemes magyar irodalom van csupán; a határainkon túli magyar nemzetiségi irodalmak szerves részei az egyetemes magyar irodalomnak. Ezt a természetes és logikus álláspontot vállalja Kiss Gy. Csaba is, miszerint a határok nem szakíthatták — szakíthatják — meg az azonos nyelvű irodalmat; „igazi valója szerint az irodalom határellenes." Kifejti, hogy „a magyar nyelv irodalma tágabb fogalom, mint az országé... Magyarország határai nem azonosak a magyar irodalom határaival... A felelősség ezekért az irodalmakért (a határon túli irodalmakért — R.I.) közös, a szomszédainkké és a miénk..." Majd így folytatja: „Vitathatatlan tény, hogy a magyar irodalom egy egészet képez. Egy egészet, mert egy nyelv szüli és hordja, egy ugyanazon nyelvi kultúra hagyományaiból, gyökereiből táplálkozik." A tanulmány érvrendszere félreérthetetlenül meggyőző. Az újonnan létesült magyarságkutatás elvezet a magyarságtudományig, a határainkon túl élő magyarság sorskérdéseinek feltárásáig. Az érzelmi viszonyulást a legelvontabb elemzések sem kapcsolhatják ki. Az értelmi mérlegelés pedig elfogadhatatlanul abszurd sorompókba ütközik. ROBOTOS IMRE 45