Budapest, 1988. (26. évfolyam)

7. szám július - Takács István: Mi legyen a színházzal?

Mi legyen a színházzal? Ez év márciusában a Fővárosi Tanács V.B. szükségesnek látta, hogy az irányítása alá tartozó színházak támogatásának és működtetésének a jövőben követendő elveiről és gyakorlatáról tanácskozzon. A tényt felfoghatnánk a szokásos ügymenet részeként: időről időre a budapesti színházakról is kell tanácskoznia a Fővárosi Tanács illetékes szerveinek vagy éppen a végrehajtó bizottságnak. Létezik nyilván valamilyen terv is a testületi tanácskozások témáját illetően. Most éppen a színházakról volt szó; legközelebb a parképítésről vagy a gyermekélelmezés helyzetéről beszélnek. Azt hiszem azonban, ezúttal sokkal fontosabb tanácskozás volt ez, mint a soron következő feladat szokásos kipipálása. Gyakorlatilag ugyanis az a kérdés került szőnyegre, mi legyen a színházzal? Mármint a budapesti színházakkal, s azok közül is azokkal, amelyek nem a tárcához (azaz a Művelődési Minisztériumhoz), hanem a Főváros Tanácsához tartoznak. (Ismeretes: az Állami Operaház, a Nemzeti Színház, a Népszínház, a Rock Színház és a Játékszín a „tárcaszínházak", a többi budapesti színház „tanácsi", kivéve, persze, a gyakorlatilag magánszínház Hököm Színpadot vagy a Jurta Színházat, s más kisebb társulásokat). Önállóság — miben is? Az említett tanácskozás legfontosabb témaköre a színházak önállósága volt. A végrehajtó bizottság már korábban javasolta az illetékes kormányszerveknél s külön a művelődési szaktárcánál is, hogy biztosítsanak nagyobb fokú önállóságot a színházak vezetőinek a művészi és a gazdasági munkában. Az önállóság növelése kívánatos a műsortervek összeállításában (az igazgatók, művészeti vezetők döntsék el, mit akarnak játszani, ne kelljen ezt a tervet előzetesen, több fórumon is átszűrve, engedélyeztetni, ne kelljen az egyes bemutatókat engedélyeztetni, s bízzák a színházvezetőkre, mit játszanak, feltételezve, hogy döntéseikért elvileg és gyakorlatilag is vállalják a felelősséget, éppúgy, mint az élet más területén vállalják döntéseikért a felelősséget a megbízott vezetők). És kívánatos, hogy a színházak gazdaságilag is nagyobb önállóságot élvezzenek, azaz a rendelkezésükre álló összegekkel szabadabban gazdálkodjanak, sőt, esetleg, maguk szerezzenek bizonyos összegeket — a fenntartó és felügyelő szervek által biztosított állami támogatás, az úgynevezett dotáció összegén felül és kívül —, melyek segíthetik a színház üzemeltetését. A fentiekből úgy tűnhet: a színházak tehát szabad kezet kaptak. Önállóságuk a két legfontosabb területen végre oly mértékű és mélységű, hogy az eddigi korlátok, akadályok, fékező rendelkezések ezután nem nehezítik munkájukat. Érvényesíthetik alkotói elképzeléseiket, kialakíthatják saját, egyéni profiljukat, az igényes közönség számára játszhatnak, meghatározhatják jegyáraikat, bevételeiket tényleges szükségleteik, igényeik fedezésére fordíthatják. Aki azonban valamelyest is ismeri a színházak jelenlegi körülményeit, helyzetük több oldalról is fenyegetett stabilitását, az tudja: az önállóságból nem a fentiek következnek, hanem, ha lehet így fogalmazni, egy sor újabb önállótlan ság. Nézzük először is az anyagiakat. Mindenki jól tudja, hogy a színházak működéséhez alapvetően szükséges milliókat az állami (tanácsi) dotáció adja. Ha ez a támogatás nem létezne, a színházak a jelenlegi struktúrában egyszerűen megszűnnének létezni. Mert az igaz ugyan, hogy ez a dotáció reálértékét tekintve nem növelhető, gyakorlatilag évről évre tetemesen csökken, ám az is igaz, hogy még ez a csökkenő, s elegendőnek már a mostaninál jobb időkben sem tartott összeg is a színházak létfeltételét jelenti. Hogy az állami támogatás a színházak minden egyes jegyéhez hány forintot ad, magyarán, hogy a nézőnek mennyivel kell kevesebbet fizetnie a jegyéért a ténylegesen egy jegyre eső költség helyett, az eléggé ismert. Hozzávetőlegesen úgy száz forint körül van jegyenként az az összeg, amelyet nem kell kifizetnünk a pénztárnál, mert a dotáció adja ezt helyettünk. Könnyű elképzelni, milyen reménytelen helyzetbe kerülne a színház, ha a jelenlegi, amúgy is magas helyárakhoz egyik napról a másikra hozzácsapna plusz száz forintot. Ugyanakkor szinte elkerülhetetlennek látszik, hogy ez bekövetkezzen. Az állami támogatás csökkenő értéke és a valós kiadások közti különbözet ugyanis valahol, valamilyen úton-módon megszerzendő. Hogy ezt úgy teszi-e a színház, hogy a nézőre hárítja át a költségeket, azaz helyárakat emel, vagy támogatókat keres, akik valamilyen érdekből pénzt adnak a színháznak, esetleg kitalál valamilyen melléktevékenységet, a színházterem bérbeadásától az előfüggönyre vetített reklámokig, az egyáltalán nem mellékes. A jegyárak tudniillik nem növelhetők a végtelenségig. Ha a tényleges árakat akarná megfizettetni a színház, akkor egy átlagos jegy a mostani 60-70 (sőt, újabban: 100, 130) forint helyett 300-500 forintba kerülne. Kérdés, ki tudná ezeket az árakat megfizetni? Már a mostani jegyárak is közönségrétegező hatásúak, azaz bizonyos színházak bizonyos előadásaira egy igen széles nézőréteg eleve nem is megy el, mert a kiadások nem férnek bele a költségvetésébe. Épp ezért aggasztó, hogy a jegyek ára körüli problémák sokkal összetettebbek, bonyolultabbak, kihatásaikban messze túlmutatóak a kizárólagos pénzügyi vonatkozásokon, s már művelődéspolitikai kérdésként vetődnek fel, szoros összefüggésben azzal az általános kérdéssel, amely a kultúra, a kulturálódás anyagi összetevőit érinti. Ugy tűnik tehát, a színházak nagyobb anyagi önállósága meglehetősen behatárolt. Akkor is, ha — mint ezt a lezárult évad néhány színházában, s néhány előadás kapcsán láthattuk — úgynevezett szponzorokat keres és talál. Kétséges ugyanis, megéri-e igazán a szponzoroknak ez a fajta együttműködés. Amíg a pénzügyi szabályozók, az adóelőírások olyanok, amilyenek, nem biztos, hogy egy szponzoráló cég jól jár. Jelenleg — bár a konkrét megállapodásokat nem ismerem —, inkább a fizetett reklám egy finomabb formájának látszik az effajta támogatás, semmint igazi kultűrasegítő lépésnek. Ami, persze, az adott színház szempontjából lehet mellékes is, hiszen mindegy, hogyan, mi módon kap pénzt, csak kapjon. Csak hát a dolgok összefüggenek, s az így adott-kapott pénznek más vonzatai is vannak, melyek esetleg egyáltalán nem csupán financiálisak. Ami meg a művészi önállóságot illeti: ha a színház egyensúlyban akar lenni saját főkönyvével, elkerülhetetlenül olyan műsortervvel kell dolgoznia, amelyben úgynevezett tuti sikerek is találhatók. Mintegy be kell építeni ezeket az évadokba, különben attól lehet tartani, hogy az igényes, ám gyönge házakat vonzó darabok deficitbe sodorják a színházat. Lehetne 36