Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - POSTA

posta 1055 Honvéd utca 18. II. 1. Telefon: 112-710 Idegenforgalmunk az idegen szemével Az idegenforgalom mindig hazai viszonyaink megméretését is jelenti, az ízlés, magatartás, szemléletmód összevetését, a következtetések levonását. Az idegen szemében sokszor hitelesebb képet láthatunk meg országunkról, viselkedésünkről, mint amit saját magunkról elképzelünk honi tükreink alapján. S bár az idegenforgalom ma már nincs évszakhoz, dátumhoz kötve, a főszezon mégiscsak a nyárra esik, ezért is állítottunk össze egy csokrot a külföldiek és hazaiak ide vágó megjegyzéseiből tanulságul, figyelmeztetésül. Éppen ezért nem udvariasságból lelkendező szólamokat előtérbe, melyek nyomán idegenforgalmi szakembereink már a Gellért-hegyre is úgy tekintenek, mintha ők hordták volna oda, inkább a kritikai hangoknak adunk teret. Érdekes, szinte általánosítható megállapítást tesz nemzeti karakterünkre, magatartásunkra és érzékenységünkre egyik regényében Charlotte Worgitzky (NDK) írónő. „Úgy hiszem, nemcsak az én egyéni tulajdonságom, hanem általában a németeké, különösen az északi vidéken lakóké, hogy a mi tájainkat, építészeti emlékeinket inkább lekicsinyeljük az idegenek előtt, minthogy fölmagasztaljuk, szívesebben bíráljuk, mint dicsérjük őket... Egy magyar ellenben személye elleni támadásnak fogja fel, ha az idegen lekicsinylő megjegyzést tesz valamilyen helyi szokásra, egy esetleg némileg giccses emlékműre vagy a lusta vendéglői kiszolgálás. Sokkal inkább szereti, ha maga kezdeményezi a bírálatot, ilyenkor ugyanis rögtön azt bizonygatja, hogy a megkritizált jelenség csak esetleges, egyedi és nem általános. A magyaroknak évszázadokon át attól kellett félniük, hogy megsemmisülnek, a fennmaradás érdekében hallhatatlan mértékben egymásra voltak utalva, és büszkék is összetartásukra." Ez a magatartás és beállítottság — ahogy az írónő megjegyzi — személyes vonatkozásban is sok konfliktushoz vezetett a külföldiek és a magyarok között. A nemzetközi idegenforgalmi szervezet egyik magas rangú tisztségviselője Belgiumból — kérte, hogy személyes megjegyzéseihez ne közöljük nevét — készségesen elismerte, hogy Budapest fekvése gyönyörű, ám ez nem minden. „Három dologgal lesz még sok bajuk a magyaroknak, mondta: a benzinbűzzel, a szeméttel és a hanyag vagy hozzá nem értő szervezéssel. Szállodámból, az Atrium Hyattból nem szívesen léptem ki az utcára, olyan erős benzinszag volt, hogy legszívesebben gázálarccal közlekedtem volna a leglátogatottabb útvonalakon. A belvárosi rész tisztaságát nem érheti szó, de a külföldi — ha valaki használja a szemétkosarat csikknek, papírnak, az Magyarországon csak külföldi lehet — azt olyan patyomkinságnak fogja fel, mert a bevezető autóút mellett, ha vonaton jön, akkor meg Budapest határától végig a pályaudvarig a sínek mellett a szemétnek, mocsoknak olyan tömegével találkozik, hogy elborzad. A szemetelés, az elhanyagoltság megtűrése — véleményem szerint — nem pénzkérdés. Valamint az sem, hogy a magyar vendéglátók nem mérik fel a nagy tömegek mozgatásának nehézségeit és követelményeit. Ötszázas létszámon túl már egész más módszerekkel kell megszervezni kirándulást, étkezést, mint a kisebb csoportoknál, különben könnyen botrányba fullad a várakozás stb. miatt egy közös ebéd, bármilyen program, ha a mennyiségi szemlélet és mennyiségi profithajhászás mellett nincs ott a minőség ételben, italban, gyors, udvarias kiszolgálásban, átgondolt szervezésben." És még egy kemény mondat az árakról: „A nyugati vendégnek még mindig olcsó Magyarország, de vajon egészségesnek tekinthető-e az a gazdaság, amely mindent csak a nyugati turistákra alapoz, és áraival kirekeszti a hazait a vendéglőből, szórakozóhelyről, szállodákból?" Negédes hang, munkaköpeny és f&úri ósgalériák Továbbra is az idegenforgalom témájánál maradva: több megjegyzést kaptunk a Budapesti Tavaszi Fesztiválról. Egyöntetűen dicséri mindenki a programot, a fellépő művészek teljesítményét, azt, hogy nem húzták el időben a fesztivált, így mindig volt arra érdemes látni-, illetve meghallgatni való. Szervezési ügyesség vagy szerencse, de mindenképpen javára szolgált a fesztiválnak, hogy egy időben lehettünk részesei különböző eseményeknek, az érdeklődő megtekinthetett kiállítást, gyönyörködhetett színházi előadásban hangversenyben, balettben, s bérletet vásárolhatott a műkorcsolyázó-világbajnokságra is. Néhány apróság — az apróságok mutatnak igen sokszor a lényegre — azonban többeknek feltűnt. írunk róluk — okulásul. A megnyitó ünnepély hangversenye méltó volt a szerzőkhöz, előadókhoz, magához a fesztiválhoz. Ebben mindenki egyetért. „De nem tudom, miért — írja egyik olvasónk —, a tévémben rosszul jöttek a hangok. Előtte is utána is élvezhető volt a hang, csak éppen a hangversenyt hozta bágyadtabban hozzám a tévé. Talán nem a készülékben volt a hiba, hanem a mikrofonok beállításában?" „Erkel, Bartók, Kodály. Hozzájuk, műveik ismertetéséhez, konferálásukhoz méltatlan volt a két tévébemondőnő hangvétele, viselkedése. Netán a rendező kívánta tőlük ezt az ízléstelenséget? Mind az NSZK-beli, mind a magyar közvetítőnő csak negédeskedett... klárikámozott, mintha operettről, táncdalfesztiválról lenne szó. Az erőltetett jópofáskodás itt nagyon rosszul sült el. Hiába kívántak a mostani divatos fordulattal „szép jó estét", az este ellenükben lett szép. Ez azért is feltűnő volt — a szerep túljátszása, a mértéktartás hiánya — mert más közvetítők más alkalommal korrektül látták el feladatukat." Ugyancsak érdekesnek, szépnek találták a látogatók a Nemzeti Galériában megnyílt időszakos kiállítást, mely a magyar főúri családok arcképeit mutatja be. Egy külföldi észrevétele: „Igaz ugyan, hogy már a megnyitó előtt beengedték a meghívottakat, de a múzeum egyéb anyagából mást, mint a főúri ősgalériát nem lehetett megnézni, még a Bauhaus-kiállítást sem. Kordonnal szorítottak össze bennünket viszonylag szűk helyre. Vajon az az érdeklődő, aki külföldről utazott ide, esetleg azért, hogy egyik ősének a képét megtekintse, el fog jönni ide még egyszer, külön a gótikus szárnyasoltárok kedvéért? Pedig most szívesen megnézte volna, de nem lehetett." Egy magyar megjegyzés: „Bizony, mintha az egyre szélesedő anyagi — és társadalmi — különbségeket jelképezte volna a megnyitó ünnepség látványa. Nagy volt a kontraszt a meghívott előkelőségek feleségeinek a ruházata és a Greta Garbo korú, de nem olyan küllemű múzeumőr nénikék között, akikről levetették az egyenköpenyt, és ott álltak különböző réklikben, nadrágban esetlenül, kirívóan. A köpeny nem szép, de mégis hivatalos formát ad, ápol és eltakar. De erre a rendezők közül senki se gondolt." A gesztenyefa Az 1987 augusztusában a Vár oldalán kivágott gesztenyefa ügyéhez (1987. decemberi postánk) érkezett levél az I. Kerületi Tanácstól, dr. Aczél Péter osztályvezető főmérnöktől, melyben értesít, „hogy a fa jelentős mértékben károsodott, balesetveszélyes volt, nem lehetett megmenteni." Az ágak elszállítására a FŐKERT szakembereit kérték fel. Köszönjük az intézkedést. A „szakemberek" hónapok múltán valóban elszállították az ágakat, a vastagabbakat, a vékonyakat ott hagyták továbbra is szétszórva. Sokan gondoljuk azt, hogy a munkát ellenőrizni is kell, ez a munkára nevelés egyik eszköze. Azt is reméljük, hogy a kivágás után a fa pótlására is sor kerül, bár ehhez a bent hagyott majd másfél méteres törzs eltávolítása szükséges. De ez nem lehet akadály olyan szakemberek számára, akik egy óra alatt ki tudnak vágni és felaprítani egy fát. Ismerjük az I. Kerületi Tanács gondjait, a köz érdekét szolgáló munkáját. Mégis felhívjuk a figyelmét a Vár oldalában lévő lépcsők lehetetlen állapotára, melyet mi ugyan megszoktunk, de a külföldiek szemének, lábának, sőt, orrának több mint egzotikusnak tűnhet. 48