Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Csukás István: Vallomás a versekről

Emlékmű a Városmajorban Itt a kő, én ültem simára, amíg vártam a diáklányra; zúg az idő, bennem zizeg, ó, a sok lenyelt másodpercmutató, a diáklánynak vastag lett a combja, kezem immár más szoknyáját bontja; mi legyen hát a régi szerelemmel, melyért e követ csiszolt am fenekemmel? A Szépvölgyi úti hársfák A Szépvölgyi úti hársfák illata mínusz húsz fokra lehűtve csak képzelhető mézarany illat-glória, hát képzelem és képzelem, (nincs ebben semmi lírai, korty szabadság, nem kell kérni, és nem lehet megtiltani) s ha már képzelek, vakmerőn hozzá képzelem magamat: ha majd nem leszek, a hársfák méz illatából mi marad? És mi marad meg belőlem, — sál és sapka közt piros orr — amint fázósan baktatok s bennem baktat a hársfasor; így bújkálunk, mi elől is, halandóban a halandó, ravaszkodásunk s nem hitünk, együgyűnek is mondható. Erős fény és még erősebb sötétség közt a félhomály — arcul csap medve-lehellet, szíven lő megfagyott sirály, égnek álló drótlábakkal veréb s rigó had menetel a közönyös isten-arcon, lesz rajta apró himlőhely — elsiratjuk őket halkan; itt lent cipőt talpal a hó, siratásom, ballagásom érzelmesnek is mondható, pedig voltam... nos megenyhül, s emberibb lesz majd a meleg, a hársfák sejt-üzemében készülnek már a levelek, takarékoskodni kell az erővel, nincs több kívánság, találkozunk tavasszal, én, s a Szépvölgyi úti hársfák! Római part Könnyet áhító boldogság hull rám, fekszem a parton; mint köszörűkövön a kés: szúnyog sír kitartón. Csónakot cipelnek olajbörű fiúk, s a lányok billegő csípőjén s a mell között hó-villanások. Hát fuss már, fuss már teljesebb öröm ver itt ma sátrat! A kötélen tenyérnyi zöld nadrág, melltartó szárad. A Váci utcán Lágy talpú dekadencia, holdas tetőn kéjes cica, öklömre lép: „Ne üss vele, — sűgja — miért? Legyints vele!" Neon-lugasban jazz rikolt pávafark-buja atomkort; míg szívem kapkodva hadar, mint mérlegként ingó radar, érthetetlen emlékeket, éjbe elúszó réteket — Kifosztva állok, meztelen, két világ közt kinyílt verem mélyén s kiáltok, parasztok fia! Rámsüt a holdas dekadencia. Tegnap a Mártírok útján sétáltunk Tegnap a Mártírok űtján sétáltunk a feleségemmel, a fogorvoshoz mentünk, de volt még félóránk, egyre messzebb merészkedtünk a rendelőtől, gyereklélekkel szöktünk, csúszkáltunk a havas járdán, mint ámuló turisták egy idegen városban, vidám kis fények nyelveltek bennünk, csiklandósak, hogy muszáj volt mosolyogni mindenen, a tűzfalak között bujkált a téli nap, mint egy éjjeliőr-zseblámpa, elég morcosan, de mi ezen is csak nevettünk, a feleségem egy porcelán étkészletre alkudott a kirakat előtt, rögtön meg is terített tizenkét személyre, én a járókelők közül kiválasztottam a tizenkét vendéget, köztük két kutyát, meg egy derékig bebörtönzött fát, köszönték is nagyon, de mi lábujjhegyen megléptünk, mint ifjú házasok a násznép közül, irulva-pirulva, de kéz a kézben, el is utaztunk ingyenes nászútra a moziplakátra, de aztán gyorsan hazatértünk, hosszú a Mártírok útja s még a másik oldalán nem is voltunk, átvágtunk hát merészen, persze szabálytalanul, de most ez is mindegy volt, bár én vártam a hátamba fúródó rendőrfüttyöt, a hasfalamat összegyűrő fékcsikorgást, de eltitkoltam gyávaságomat, mint régen, ifjúkoromban, mikor még büszke voltam, mint egy délceg fácánkakas, ám most megkönnyebbült sóhajjal toporogtam a járdaszigeten, két oldalt a kétirányba csörömpölő folyó. „Maradjunk itt — súgtam. — Sátrat verünk, felejtsük el a fogorvost, felejtsük el a lakásunkat, felejtsük el életünket, úgyis olyan, mint a tavalyi télikabát, Te reggel majd megfejed a kecskéket, én meg vadászni járok!" Elmerengtünk ezen összefogózva, egy boldog percre egyedül a lökdösődő tömegben, majd idegesen óránkra néztünk, s zavartan lestük a közeledő villamost.