Budapest, 1988. (26. évfolyam)

6. szám június - Oszlay István: Válaszol: a műszaki igazgatóhelyettes

HOGYAN TOVÁBB? Válaszol: a műszaki igazgatóhelyettes A középületek meghatározó elemei a városképnek, így a Középületépítő Vállalat méltán tarthatja magát a városkép alakítójának-formálójának. A vállalat az utóbbi negyven év alatt (mert jogelődei — a 41. és a 45. sz. Állami Építőipari Vállalat — révén az államosítástól datálja fennállását) a fővárosban több ezer középületet hozott tető alá, illetve újított fel: iskolákat, színházakat, kórházakat, szállodákat, áruházakat, irodaházakat stb., s egy-egy „műfajt" olyan épületek reprezentálnak, mint a várbeli Palota-együttes, az Operaház, a Margit Kórház, a Skála Metró, a Hilton, a Tállya utcai óvoda, a Fővárosi Vízművek székháza stb., köztük számos, nívódíjjal kitüntetett alkotás. A középületépítés tehát szép és hálás feladat: egyfelől rangot jelent a szakmában, másfelől a jól fizető munkák közé tartozik. így teltek az évek, mígnem a vállalat belvárosi székházában is megjelent a hívatlan és kellemetlen „látogató", a gazdasági regresszió, elmaradhatatlan kísérőivel: csökkenő beruházásokkal, zsugorodó kínálati piaccal, élesedő versennyel. S ráadásként egy kiforratlan adórendszerrel. A vállalat rendkívül jó évet zárt 1987-ben, negyedmilliárd forint nyereséget könyvelhetett el. Ez idő tájt négy évtizedes működésük összegezésére készülnek (a Budapest Kiállítóteremben is bemutatják fővárosi munkáikat), ünneprontásnak tűnhet tehát azt kérdezni Wéber László műszaki igazgatóhelyettestől, hogyan lesz ezután. „Idegenek" a piacon — A Középületépítő hosszú évek óta a tárca egyik legsikeresebb vállalata. Eredményeik ismeretében sem gondolom azonban, hogy ,.páholyból" szemlélhetik a fejleményeket, hiszen pozíciójuk puszta megtartása is a korábbinál jóval nagyobb erőfeszítéseket követel. Nem érdektelen, hogyan próbál boldogulni egy jó! prosperáló cég 1988-ban. — A népgazdasági bajok előszele már a nyolcvanas évek elején elért hozzánk. Egyre csökkentek a vállalati, szövetkezeti megrendelések, s ehhez társult utóbb az állami beruházás-stop, ami főként azt jelentette, hogy kevesebb megbízást kaptunk a Fővárosi Tanácstól is. 1985-ben kifutottak azok a nagy munkáink, amelyek-A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem aulája hez még a hagyományos, kvázi kijelöléses alapon jutottunk. És szembe találtuk magunkat a versenytárgyalás kijózanító intézményével. Jóllehet, a Minisztertanács „versenyrendelete" még 1982-ben megjelent, hatását csak ekkor éreztette. Hirtelen megélénkült a piac. „Mindenes" vállalkozókként a mi területünkön is megjelentek az „idegenek", az olyan fővárosi és vidéki építőszervezetek, amelyek korábban csak lakások vagy csak ipari létesítmények kivitelezésére specializálódtak. A fővárosi beruházások csökkenése folytán versenytársainkká váltak. Választanunk kellett: vagy feladjuk középületépítő profilunkat, vagy bővítjük építési tevékenységünk körét. Ez utóbbi látszott célszerűnek. E helyzetben eleinte sok kis megbízást is el kellett vállalnunk, ami egyáltalán nem kedvezett a mi kapacitásunk kihasználásának. További lépésként olyan nagyobb munkákat kerestünk, amelyek „rokoníthatóak" voltak eddigi tevékenységünkkel. Kórházak építésénél szerzett tapasztalataink felbátorítottak, hogy vállalkozzunk gyógyszergyártással kapcsolatos laboratóriumok építésére. Járható útnak láttuk üzemcsarnokok építését is. S úgy vélem, ha a jövőben még nagyobb mértékben rákényszerülünk a profilbővítésre, elsődlegesen a kisebb ipari létesítmények építését kell szorgalmaznunk. — Nem egészen értem, miért, hiszen a középületépítéshez közelebb áll a lakásépítés, ráadásul építettek lakásokat eddig is, igaz, nem lakótelepi méretekben és nem ,,olyan" minőségben. — Abban van erőnk egyik forrása, hogy a reprezentatív nagy épületek megrendelői nem sajnálják az időálló, jó minőségű, tehát drágább anyagokat, és jól megfizetik a nívós munkát. Valóban, építettünk kisebb, ám értékes, egyedi lakóházakat, vendégházakat a kormányzat, a diplomáciai szolgálatok részére, a bankok megbízásából, az OTP megrendelésére. Ezt a fajta lakásépítést továbbra is vállaljuk. A piacra történő lakásépítés kapcsán azonban számos olyan tényező merült fel, ami megfontolásra int. Mindenekelőtt kicsi az a fizetőképes kereslet, amelyik igényli a drágább anyagokat, amelyekből kifogástalan munkát lehet végezni. Hajó minőségű anyagokkal dolgozunk, elenyésző a garanciális javítás. És ez most, a kötelező lakásjótállás idején, nagyon is zsebbe vágó kérdés. A gyengébb anyagok alkalmazása miatt a kötelező szavatosság rémével kellene viaskodnunk, mert hiába a lelkiismeretes munka, ha silány az építőanyag. — Természetesen vannak tapasztalatszerző kísérleteink a vállalkozói lakásépítésre is. A Terézvárosban a kerületi tanáccsal, az I. kerületben pedig az SZKI-val közösen építünk egy-egy foghíjtelken lakásokat piaci értékesítésre. Bekapcsolódtunk a VI. kerületi tömbrehabilitációba is. Végeredményben ez is lakásépítés. Azzal a megfontolással szálltunk be a Revital Részvénytársaság vállalkozásába, hogy a lakóházak rendbetétele mellett a City Center (mely irodaházat, kereskedelmi központot, szállodát, mélygarázst foglal magában) középületei közül valamelyiket megnyerjük a versenytárgyaláson. Igen, így, kerülő úton és áldozatok árán juthatunk hagyományos profilunkba vágó munkákhoz. Forgatjuk a pénzt — Olyan időket élünk, amikor mindenki csinál valami mást is, s profilbővítés címén — és kényszerűségből! — mindenki mindenre vállalkozik. Úgy tűnik, csupán a középületépítésből sem lehet megélni. — Mi több, kizárólag az építőiparból sem. Keressük tehát a lehetőségeket, ho-16