Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Kiss Károly: Újlak is élni akar

ÚJLAK IS ÉLNI AKAR Restaurálás, rekonstrukció, rehabilitáció, revitalizáció. E négy R betűvel kezdődő idegen szó belopakodott a magyar várostervezés szóhasználatába. Érdemes szemügyre vennünk jelentésük tartalmát és e szavak metamorfózisát. Egy emberöltőnyi idő távlata is elegendő, hogy áttekintsük a városrendezés és -tervezés szemléletének változásait. Aharmincas években, elég meggondolatlanul, még a térképről is leradírozták Budapest tabáni városrészének ódon házait és hangulatos utcáit. Ezzel nemcsak a Tabánt, hanem a város múltjának egyik élő emlékét is megsemmisítették. Néhány szemtanú ma is állítja, azért került csákány alá a patinás városrész, mert a lakosztálya ablakából kitekintő Horthy Miklósné sehogyse szívlelhette az elétárulkozó látványt. A Tabán gyors lebontását tehát tulajdonképpen ezért rendelték el a székesfőváros urai. Ellenpélda: az ostrom után, éppen a háborús sérülések következtében bukkantak elő a budai Várnegyedben a sokszor átépített lakóházak és paloták eredeti falai. A hazai gótika és reneszánsz jeles építészeti maradványai. A magyar műemlékvédelem immár világszerte elismert érdeme, hogy évtizedekig tartó, folyamatos munkával sikerült föltárni és restaurálni a Várnegyed építészeti arculatát. Az eseménysorozat drámai fordulatairól a minap lebbentette föl a fátylat Gerő László nagyszerű. Műemlékvédelemről mindenkinek című könyve. Hasonló feladat kínálkozott Óbudán azzal a különbséggel, hogy itt korszerű lakóházakat is kellett építeni. E műveletet akkoriban rekonstrukciónak nevezték. Pedig az új városrész tervezésekor éppen a megőrzésre, helyreállításra, vagyis a rekonstrukcióra érdemes történelmi és településszerkezeti sajátosságok enyésztek el. A látványos emléknek meghagyott Fő téri épületegyüttest nagy műgonddal restaurálták ugyan, de az akkori várostervezés szemléletére jellemző, hogy a paneltömbök alatt árválkodó tenyérnyi maradék Óbudát rezervátumnak nevezték el. S ami szomorúbb, annak is tekintették. Akkoriban a vendéglátóipar némely jelesei nagyhangú nyilatkozatokban ígérgették, hogy itt a magyar Grinzinget óhajtják megteremteni. Ha most, jó másfél évtized múltán, mustrát tartunk az óbudai Fő téren, meggyőződhetünk róla, hogy az itteni vendéglátó helyek aligha fontos tartozékai Óbudának. Ugyanis a grinzingi korcsmaházak szervesen illeszkednek a bécsiek mindennapi életéhez, ugyanakkor a magyar változataiknak képzelt vendéglátó valamik idegen közegként lézengenek a városrészben. Semmiképp sem idézik föl az egykori Óbuda korcsmáit és meghitt vendéglőit. Nem is akarják. Bevallott céljuk az idegenforgalom szolgálata, a városrész lakói szinte tudomást sem vesznek róluk. Ők sem az óbudaiakról. Eltekintve néhány példásan restaurált lakóháztól, valamint a közhasznú célokat szolgáló Zichy-kastély és a Selyemgombolyító 17