Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Saját föld

A III. kerület monopóliuma 1984. január elsejével megszűnt, a kerületek megkapták az önálló telekgazdálkodási jogot. Amivel, akkor úgy gondolták, megfogták az Isten lábát. Ám beigazolódott, hogy nálunk sosem lehet biztosra menni, hogy a „fék csaknem nagyobb, mint a hajtóerő". Mire célzok? Nos, több kerületi vezetővel beszélgetve erről a témáról, kiderült, hogy hiába kapják meg az OTP-től a telkek ellenértékét. A XVII. kerületben pillanatnyilag 400 millió forint gyűlt össze a telkek eladásából, de nem nyúlhatnak hozzá. Pontosabban: egyet tehetnek vele — újabb telkek kialakítására, közművesítésre fordíthatják. Ez önmagában véve helyes álláspontnak tűnik, pedig megbénítja az egész rendszer körforgását, nem ad módot arra, hogy a tanácsok csakugyan élhessenek megnövekedett jogaikkal, önállóan dönthessék el, mely célokat támogatnak, és melyeket sorolnak a később megvalósítandók közé. Rákoscsabán 220 ház a talajvíz hirtelen megemelkedése miatt közvetlen veszélybe került. Évente legkevesebb 10 millió forint kellene a védelmi rendszer átlagos színvonalú kiépítéséhez, de nincs rá pénz. Kénytelenek beérni a kétmillióval, amennyit a tanács, úgy-ahogy, képes kiszorítani a költségvetésből. Mi ebből a tanulság? Még véletlenül sem az, hogy csökkenjen a telekalakítási buzgalom. Hisz' mind többen és többen döbbentek rá: csak magukban bízhatnak, másképp nem lesz saját otthonuk. Ehhez meg telek kell. De érdekelt-e a helyi tanácsok többsége a parcellázásokban? A kérdés annál is inkább élő, mert ráirányítja a figyelmet újabb, a telekgazdálkodás kapcsán nemigen tárgyalt szempontokra is. Például arra, hogy a beköltözőknek óvoda, iskola, üzlet, szolgáltatás, munkahely stb. kell. Ha viszont nincs miből fejleszteni, akkor a korábbi állapotok szükségszerűen tovább romlanak... És van egy újabb keletű veszély is: a helyi tanács nehezen kivívott, még mindig csak gyéren adagolt, de létező önállósága felhatalmazásával rákényszerül bevételeink gyarapítására. De kire számíthat ebbéli törekvésében? A költségvetési támogatást megkapja, de nem tudhatja, hogy évente hányszor vonnak el belőle. 1987-ben eddig kétszer faragtak le a kereteikből. A vállalatok tartalékai is kimerülőben vannak, arról nem is szólva, hogy közöttük és a tanács között már nem olyan felhőtlen a viszony. Azelőtt ugyanis egyértelmű és áttételek nélküli volt az érdekkapcsolat. Én adok ilyen-olyan címen egy kis pénzt, mondta a vállalat, ezért ti adtok dolgozóinknak lakást, óvodát, miegyebet. Ám mára a tanácsok többségének nincs miből viszonoznia az anyagi szívességet. Következésképp a tanács megpróbál gazdálkodni, nyersebben fogalmazva: készpénzhez jutni. S csak a telkeiben, a legértékesebb telkeiben láthat-találhat kellő garanciát. De nemcsak ő vélekedik így — a jövőbeni üzletpartner is. Gondoljunk például a Revital Részvénytársaságra, amelyet a VI. Kerületi Tanács hívott életre — többek között — elavult háztömbjeinek rehabilitációja kedvéért, s a kezdő alaptőkéhez apportként a városrész egyik értékes területét vitte be. Elfogynak hát az építési telkek? Azok a területek, amelyek a magánerős otthonteremtőket segíthetnék? A tendencia ebbe az irányba mutat. Igaz, ehhez azt is tudni kell, hogy Budapesten valójában nincs is sok beépítésre alkalmas terület. Egy 1981-es felmérés tanúsítja: összesen 12 500 telek jöhet szóba. És azóta eltelt újabb hat év! Teljesen kilátástalan a helyzet? Főleg, ha ideírjuk, hogy a Városháza tervciklusonként — legalábbis egyelőre — ezer építési telek kialakítását szorgalmazza? A helyzet nem rózsás, csakugyan nem az. Ezt Gulyás Teréz is elismerte, bár óva intett: ne keltsünk pánikot. Igaza van. Annál is inkább, mert egy-két évig még lesz telek. Ha nem is bőséggel, de lesz. És hogy aztán miként alakulnak a dolgaink? Nem tudni. Annyi bizonyos: aki viszonylag olcsón szeretne telekhez jutni, az legjobban teszi, ha Rákosmentén, még pontosabban a XVII. Kerületi Tanácsnál próbálkozik. — Az első nagyobb léptékű parcellázás a Széchenyi és a Táncsics utca környékén volt — mondja Kili Ferenc. — Arrafelé 776 telket adtunk tartós használatba. Azután a Zrínyi utcai rész következett, újabb 550 beépítési lehetőséggel. És ez a szám gyakorlatilag állandóan, évente nő. Az önállóság kezdetén 821, 1986-ban már 880 telket kínálhattunk fel. És az igények java részét nem tudjuk kielégíteni. Már csak azért sem, mert az elmúlt évben, csupán nálunk csaknem ezren jelentették be, hogy építkezni szeretnének. A parcellázható föld viszont elfogyott. 3300 pályázónk van, s jó, ha ezren reménykedhetnek. Ok is csak amiatt, hogy rövidesen újabb parcellázásba fogunk. A Helikopter utca környékén 700, a Balassagyarmat utca felé 350 telket alakítunk ki. A számok még nem véglegesek, mivel elfogadhatatlanul magasak a négyszögölenkénti árak. Gyakorlatilag megközelítik a magánforgalomban kialakultakét, amit nem vállalhatunk fel, mert ellenkezne a tíz éve meghirdetett, nem is titkolt célunkkal, tehát azzal, hogy letörjük a spekulációt, elfogadható áron kínáljuk a telket. Persze, „olcsójánosok" sem lehetünk, mert akkor nevetségessé válunk. Mégis, mit értsünk viszonylagos olcsóságon? Nem tudni. Budán és a felkapottabb övezetekben ugyanis az állami telek egy fillérrel sem olcsóbb, mint amit a magánforgalomban kínálnak. A vételárat a Fővárosi Ingatlanközvetítő Vállalat határozza meg, de mint minden vállalati formában működő gazdálkodási szervezet, ő is a minél nagyobb haszon megszerzésében érdekelt... A Fővárosi Tanács hiába próbálja jutányos árú telkekkel segíteni az építkezni szándékozókat — óhatatlanul fennakad a szűkkeblű, de méltányolandó vállalati szempontok rostáján. így aztán mindeki rosszabbul jár, mint gondolta volna. A Városháza nem érti, miért nem javul a lakáshelyzet, amikor annyi kedvezményt nyújt?! A saját fedélre áhítozó sem érti, hova tűnnek a kedvezmények, amikről annyit hallhat megfontolt vezetői nyilatkozatok jóvoltából. A FIK meg semmit sem ért. Ott a telek, és mégsem viszik, mármint azok, akikről a fáma szól. Központi utasításra 20-30 százalék engedményt kap az, aki Buda helyett valamelyik peremkerületben vesz telket, de azt az összeget is, amennyiből elengedhető a 20-30 százalék, személyesen a FIK embere állapítja meg. És a kör, persze, bezárul. Amiért a rendelet született sem egészében, sem részleteiben nem valósulhat meg, legalábbis nem úgy, abban a formában, ahogy azt megalkotói elképzelték annak idején. És innen csak egy lépés a következő telekgazdálkodási fintor. Annak sem biztos, hogy lesz háza, akinek van ingatlana. Persze nem ez a jellemző. De intő jel, hogy a telket szerzettek mind nagyobb hányadától visszaveszik az építési jogot. A rendelet értelmében ugyanis a szerződés megkötése utáni harmadik év végére fel kell épülnie a háznak. Tavaly a tulajdonosok 15-20 százalékáról bizonyosodott be, hogy vagy hozzá sem kezdett a munkához, vagy hozzákezdett ugyan, de nem jutott tovább az alapok lerakásánál. A vételárat, évenkénti 2 százalékos értékcsökkentéssel, természetesen kézhez kapják a hoppon maradtak, de ez aligha boldogítja őket. Megelőzhetők-e ezek a kudarcok? Gulyás Teréz váltig állítja, erre nincs sok esély. Annak dacára, hogy a telkek sorsáról döntő társadalmi bizottságok munkája során, sajnos, fényesen beigazolódott: az igényjogosultság még nem szavatolja, hogy állni is fog a ház. Sőt! Amiből nyílegyenesen következik, hogy a jövőben még kevésbé tudják figyelembe venni a szociális szempontokat. Telket az kap, akit az OTP hitelképesnek talál. Ez így helyes, de mi lesz a többiekkel, a többséggel? Állami lakás csak mérsékelt ütemben, egyre zsugorodó számban épül, a 12 500 telek meg lassan elfogy. Ez a kör is bezárul? Félő, hogy nincs okunk a derűlátásra. A beavatottak meg a közügyek iránt fogékonyak ugyanis tudni vélik, hogy a szeptember elsején életbe lépett új földtörvény tovább rontja a kispénzű lakásnélküliek esélyeit. Az ingatlan ezután, s ez a jogszabály egyetlen igazi újdonsága, nem tartós használatba kerül az állampolgárhoz, hanem személyi tulajdonként. A saját föld pedig értékesebb, mint a bérelt. Az árak szükségszerűen feljebb kúsznak, elérhetetlen magasságba azoktól, akik a leginkább rászorulnának. SEREGI LÁSZLÓ 12