Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - Sólyom László: Keresem a Pusztát

néném) a konyhából lestek, hogy nincs-e valami kifogása, kívánsága. Egyedül én ülhettem ott mellette a kis sámlin, és nézhettem. Néha rám mosolygott, és adott egy „katonát" a kenyérből, megmártva a kávéban vagy az aludttejben. Ebédnél és vacsoránál is mindig egyedül ült az asztalnál, csak kivételes alkalmakkor, ünnepi étkezéseknél telepedhetett köré a családja. És ebben nem volt semmi felsőbbrendűségi micsoda, semmi hatalmaskodás, ez az ő világuk természetes rendje volt. (Az én unokám azt mondja nekem, hogy „szia", és az ölembe penderül. Úristen!, ha én csak megközelítően ilyesmire vetemedtem volna nagyapámmal, egészen biztos, rám szakad az ég.) Boldog voltam, ha néha elvitt magával körül a gazdaságba, nem fogta a kezemet, csak mellette szaporázhattam. A szokásos gyerekkérdésekre tőmondattal válaszolt. Ilyenforma párbeszédeink voltak: — Hogy csinálja a tehén a tejet? — Megeszi, amit elé tesznek. Abból. — Miért üti a kovács bácsi a vasat? — Úgy adja a formáját. Hat-hét éves koromban már szabadon jártam-keltem a Pusztán. Ekkor (és ez így sokkal érdekesebb, maradandóbb volt) magam tapasztalhattam, érthettem meg a részleteket. Órákig ácsorogtam a bognárműhelyben, ma is érzem a frissen hántolt fa illatát, no meg az orrfacsaró faszénfüstöt a kovácssarokban, ahol később szabad volt ráncigálnom a fujtató láncát. Legjobban azonban nagybátyámnak, Vilinek, az aranykezű lakatosnak (nemrég halt meg nyolcvanöt évesen, majd az utolsó napokig dolgozva) a bognárműhely oldalához — fecskefészek módjára — maga tapasztotta kis odújában szerettem bámészkodni. Ő estefelé, a munkából hazatérve, vagy vasárnap ott fúrt, faragott, olyan kis szekeret barkácsolt nekem, mint a valódi. Keresem a Pusztát, keresem a helyet, ahol a pusztai gyerekekkel hancúroztam, rúgtam a rongylabdát, ahol az ő társaságukban a vérhas utáni szigorú diétát (gyümölcsöt nyersen, isten őrizz!) megszegve a földön kúszva dézsmáltuk a málnabokrokat, ahol a tehénistállóban, ha sikerült az esti fejéskor besurrannom, Lajos, a svájceros megkínált egy bögre, még meleg habos tejjel („Csak az Ispán úr meg ne lássa!"). Keresem a Pusztát, ahol ilyenkor, június végén, a szérűskertben dübörgött a békebeli cséplőgép. Tisztes távolból nézhettem, hogyan dobják föl az izmos legények a kévéket az etetőbe, hogyan rakják kazalba a futószalagról kidobott szalmát az emberek. Keresem a Pusztát, ahol megtanítottak az aratók, hogyan lehet a tarlón mezítláb járni, és ahol a szérűskert sarkában, a félig kiszáradt hatalmas topolyafa tövében megkínáltak szalonnával, hagymával, hogy aztán nagyanyám ne értse, miért turkálok csak elém adott kedvenc ételemben. A vén topolyafához mulatságos emlékem fűződik. Egy forró nyári napon vándor oláhcigányok tévedtek a Pusztába. Megtetszett nekik az a nagy fa mint jó alapanyag a teknővájáshoz. Érdeklődtek az emberektől, akik az Ispán úrhoz irányították őket. A nagyapám azonban elvolt valamerre, így az Ispánné asszony fogadta a vajdájuk vezette küldöttséget. Jól emlékszem, ott álltak a vadszőlővel befuttatott lugas előtt, és nagy tisztelettel előadták a konyha tűzhelye mellől előkerült kötényes nagyanyámnak kívánságukat, hogy ők kivágnák azt a korhadt fát, ha meg tudnának egyezni az árban. Nagyanyám a kezében lévő fakanállal hadonászva már vagy harmadszor próbálta megértetni velük, hogy arra csak az Ispán úr adhat engedélyt. A cigányok ezt sehogysem akarták megérteni, maguk között susmogtak románul, hogyan lehetne mégis megpuhítani az asszonyságot. Nagyanyám erre románul közbevágott, hogy értsék meg végre... A vajdának elállt a szava a meglepetéstől, de csakhamar cigányra fordítva a szót, folytatta a tanácskozást az övéivel. Nagyanyám ezt a nyelvet is perfektül beszélte, „vette hát a lapot", és most már cigányul kérlelte őket, hogy várják meg türelemmel a „domnulét" (az urat). A vajda erre a váratlanságra keresztet vetve, sűrűn emlegette a „devlát" (ördög), és elrohant kis csapatával. Végül a fát nagyapám engedélyével mégis kivágták, ott helyben (persze az udvaron kívül) megtelepedve egy csomó teknőt, meg egyéb konyhai alkalmatosságot készítettek belőle. Mielőtt továbbmentek, néhány szépen megmunkált fakanállal ajándékozták meg nagyanyámat, aki elmagyarázta nekik, hogy semmi ördöngösség nincs abban, hogy ő beszéli a nyelvüket, hiszen „odahaza" természetesen négy nyelvet használtak: a magyart, a románt, a szász-németet és a cigányt. Keresem a Pusztát, járom az aszfaltos utakat, bekukkantok a gondosan ápolt kertekbe, és ekkor előtűnik a „megszépítő messzeség" rózsaszínje mögött az a nyáron tömény por, ősszel bokáig sár kocsikerék vájta járás, amely az Új Palotai út flancos, kátyús makadámjáról a gazdasági udvar düledező palánkja körül vezetett be a szentélybe, nagyapámékhoz. És ott bent? Talán épp ezeknek az Unoka utcai palotácskáknak a helyén volt vályogviskókban lakott a cselédség, a sok gyerek. A sötét lakások előtt tenyérnyi kertecske zöldségfélékkel, néhol jól rejtve egy-egy disznó, néhány tyúk, kacsa. Most az udvart, a járdát, még a ház előtti ytat is a kerti vízcsapról locsolják. Akkor a saját szükségletükre a kevéske vizet messzi kútról hordták. Vézna barátaim vállán keresztbevetve a hosszú rúd két végén himbáltak a kannák. Még világos van idekint, de némelyik házban már meggyújtották a drága csillárt. Akkor lefeküdtek a tyúkokkal, mert spórolni kellett a drága petróleummal, ha csak ötös lámpát égettek is. Igen, az ötös, az volt a legkisebb, de még nagyapáméknál, a konyhában is csak nyolcas világított, az ebédlőben — igaz — tizenegyes a csigán lehúzható csillárszerűségben. A hálóban ott is ötös. Bizony, ez is a Puszta része volt. A tehenek, a lovak, kutyák mellett és körülöttük az irdatlan, kiirthatatlan légycsapatok. Szinte hallom nagyanyám hangját, amikor a Papa közeledtére odaszól a nénémnek: „Jolánka, hajtsd ki a legyeket!" Ez a művelet egy nagy kendő lobogtatásával történt, és rendszerint sikerült is — átmenetileg — kizavarni a szemtelenek többségét, mármint azokat, amelyek már előzőleg nem ragadtak a mindenfelé himbálózó légypapírra. És volt még egyéb aprócska „háziállat" — főképp a cselédségnél. Például bolha. Ma itt, a kertekben a kutyák sem vakaróznak, akkor ott mindenki naphosszat kaparta magát. Szélére érek a Pusztának, az Új Palotai úthoz. Gondosan ápolt sportpálya. Felnőtt férfiak teniszeznek, kosaraznak — „menő" szerelésben. Nézem őket. Mit szólnának, ha elmesélném, hogy két generációval ezelőtt — talán köztük is van, akinek nagyapja — ilyenkor még javában kint volt a földeken. Dolgozott! Hinnék is, nem is. Pedig egyszer volt, hol nem volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána a XIII. Kerületi Tanács telekkönyvi hivatalában. SÓLYOM LÁSZLÓ 39