Budapest, 1987. (25. évfolyam)

6. szám június - PESTI TÜKÖR

A Hiltontól az Operáig Sok nagyszerű kiállítást és sok visszhangtalan bemutatót rendeztek már a Fényes Adolf Teremben. A jelzők gyakran ugyanarra a tárlatra is alkalmazhatók voltak, mert a kiállítóterem a város közepén, a Rákóczi úton működik ugyan, de valahogy úgy el tud rejtőzni a szemek elől, hogy rendezvényein sokszor szinte csak a szakmabéliek jelennek meg. De hogy ne érezzék végképp rangon alulinak az itt kiállítók a bemutatkozást, érdemes megemlíteni, hogy annak a Kassák Lajosnak rendeznek most a Magyar Nemzeti Galériában reprezentatív emlékkiállítást, aki húsz évvel ezelőtt az akkor még „önköltséges" Fényes Adolf Teremben állított ki. Több éve tart itt az a rendezvénysorozat, amely az Építészet — belsőépítészet címet és — stílszerűen? — a Műhelymunka alcímet viseli. A sorozat nyolcadik résztvevője fiatal alkotó: harmincas éveinek második felében jár. Schinagl Gábor belsőépítész 1973-ban diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskolán, 1974 óta a KÖZTI-nél dolgozik tervezőként, műteremvezetőként, belsőépítész szakági főmérnökként. Tevékenységének jelentős része a fővároshoz kapcsolódik. 1976-ban a Hilton-szálló báltermének, tetőéttermének belsőépítészeti terveit készítette el, majd, a többi között, részt vett a Madách Kamara, a Belvárosi Postahivatal, az Operaház, a Budapest Játékkaszinó kialakításában, illetve rekonstrukciós munkálataiban. Úgy tűnik, a színház örök szerelem számára, mert a Pécsi Nemzeti Színház Stúdiószínháza és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház berendezésének tervét is ő készítette. Egység a sokoldalúságon belül — ezt, persze, nem annyira az épülettípusok azonossága, mint az elvek következetes érvényesítése jelenti. Schinagl Gábor úgy véli, hogy a napjainkban is folytatódó „posztmodern-modern vita: álvita. Ha van mit és miért a múlt kelléktárából fölemelni, azt a modern építészet stíluszavar és erőltetettség nélkül is föl tudja vállalni... A legfontosabb, hogy tereink minél színesebbek legyenek, bátran hordozzák az alkotó kézjegyét, egyéni arculatot mutassanak." Tiszta, erőteljes színek, eredeti, otthonos környezetet teremtő formák — ki ne tartaná fontosnak jelenlétüket szürkülő városainkban? (P. Sz. E.) Parkolóház nyílt A belvárosi parkolási gondok enyhítésére parkolóház épült az V. kerületi Aranykéz utcában. Budapest második parkolóházának kivitelezése 1984 nyarán kezdődött a Fővárosi Tanács beruházásában. A munkát a 21. sz. Állami Építőipari Vállalat végezte. A föld felszíne alatti területtel együtt öt szinten 500 gépkocsinak alakítottak ki helyet. A parkolóház üzemeltetője, a Fővárosi Garázsipari Vállalat a földszinten autómosót működtet majd; itt lesz lehetőség akkumulátorok gyorstöltésére és karosszéria polírozására is. Magától értetődő, hogy a földszinten autóápolási szaküzlet nyilik, kevésbé érthető viszont, hogy nem terveztek üzemanyagtöltő állomást. A parkolóház éjjel-nappal nyitva lesz; este tíz óra után azonban csak a földszinten vagy a föld alatt lehet leállítani az autót. A parkolást automatikus rendszer irányítja. Az autós beérkezésekor kártyát kap a géptől, a várakozási díjat távozáskor kell kifizetnie. A parkolási díj egy órára 12, egész napra 80 forint; a havi bérletért 1800 forintot kell fizetni. Hogy van-e hely a parkolóházban, arról a Türr István—Apáczai Csere János utca sarkán elektronikus jelzőberendezés tájékoztat. A parkolóház feletti öt szinten 127 lakást alakítottak ki. Nyugdíjasház — de kinek? Sok szó esett már lapunkban is a Belváros elöregedéséről. Közismert tény az idős emberek és a régi épületek magas aránya ebben a városrészben. Ezért örvendetes, hogy éppen itt, az V. kerületi Vadász utcában adták át a főváros legújabb nyugdíjasházát. A kerületi tanács nemcsak a telket bocsátotta rendelkezésre, hanem erejéhez mérten hozzájárult a 116,2 millió forintos építési költséghez. Cserében a 141 lakás közül 24 kiutalási joga fölött rendelkezik. Azt hinné az ember, hogy ez a 24, illetve 141 lakás csepp a tengerben az egyedül élő, gondozásra szoruló nyugdíjasok számához viszonyítva. Annál meglepőbb, hogy egyáltalán nem beszélhetünk „túljelentkezésről". Előzetesen 280-an jelentették be igényüket, annak ellenére, hogy az eséllyel pályázók körét a lakással rendelkező idős emberekre szűkítették le. Amikor az épület elkészült, és az érdekeltek megtekintették jövendő otthonukat, sokan visszaléptek, csak kilencven ajánlkozó maradt. Vajon mi riasztotta el az embereket? Első pillantásra érthetetlen a kialakult helyzet, hisz itt minden megtalálható, mi „szemszájnak ingere". Melegítő-tálaló konyha étteremmel, ahová a Tavernából szállítják az ételt, könyvtár és klubhelyiség, külön dohányzó, színes televízió, orvosi rendelő áll rendelkezésre. Két lift kíméli meg az öreg lábakat a lépcsőzés fáradalmaitól. Még télikertet is létesítettek, hogy a belvárosi kőrengetegbe oázist varázsoljanak. A rendszeres étkezés és orvosi-ápolónői felügyelet, a lakás és a szórakozás helyben biztosítva van. Az elesett támaszra, a magányos társra lel itt. Minden nagyon szép, nagyon jó, de... Ha megnézzük a lakószobákat, rögtön megértjük azokat, akik meggondolták magukat, és köszönik, nem kérnek belőle. A huszonöt, illetve huszonkilenc négyzetméteres (az utóbbiak két személy számára épültek?) szobák mérete egyáltalán nem alkalmas arra, hogy valaki egész életének rekvizitumait, bútorait, felgyülemlett emléktárgyait, könyveit elhelyezze benne. Márpedig idős korban ki válik meg szívesen a múltjától, az emlékeitől? Ha ebből a szemszögből nézem a kérdést, inkább az lep meg, hogy ilyen sokan képesek új életet kezdeni. Félreértés ne essék, természetesen nem a nyugdíjasházak építése ellen akarok agitálni. Létesítésükre nagyon nagy szükség van, építsünk belőlük annyit, amennyi erőnkből telik, hiszen egyfajta gondot megoldanak, nevezetesen a kis, szoba-konyhás lakásban, rossz körülmények között sínylődő, magányos, ellátatlan nyugdíjasokat juttatják emberi körülmények közé, de hiú ábrándnak tűnik ettől a megoldástól várni a lakásmobilitás élénkülését, a nagylakások megüresedését. S. M.